Én kérek elnézést.

A következőkben ismét egy eretnek, a "hivatalos" nyelvészeti kánontól elrugaszkodott véleménynek fogok hangot adni, egy újabb délnyugat-ázsiai párhuzam segítségével.

224. április 28-án Ardaḫšīr perzsa uralkodó, Pārs királya a Hormozdgān (Rām Hormuz) melletti síkságon legyőzte IV. Ardawān parthus nagykirály seregét, megkaparintva a birodalom irányítását (Tabarī, The History of al-Tabarī, The Sāsānids, the Byzantines, the Lakhmids, and Yemen; ford. C.E. Bosworth, State University of New York Press, Albany, 1999, 815–8, 821; K. Maksymiuk, Polityka Sasanidów wobec wschodnich prowincji Cesarstwa Rzymskiego w III w. n.e., Instytut Historii Akademia Podlaska, Siedlce, 2005, 32–5; T. Daryaee, Ardaxšīr and the Sasanians' rise to Power, in: Anabasis 1 /2010/, 236–55). A Szászánida-dinasztia gyorsan megszilárdította hatalmát, s hamarosan már – akárcsak parthus elődei, az Arszakidák – Rómával mérte össze az erejét. Egy újabb perzsa birodalom volt kialakulóban, saját hivatalos nyelvvel és írásbeliséggel.

Nyelvészeti szempontból középperzsa időszaknak mondjuk ezt a kort, a "perzsa reneszánsz", a Szászánidák korát.

Az említett államalakulat történetével foglalatoskodva bukkantam rá a híres orosz származású orientalista, Vlagyimir Fjodorovics Minorszkij – vagy ahogy jobban ismerjük, Minorsky – négy tanulmányára, abban is a boncolgatás tárgyául szolgáló hősrege, Fakhr-od-Dīn Ās'ād Gorgānī szeldzsuk költő (Firdauszí kor- és pályatársa, † 1054 körül) parthus eredetű, de legalábbis a Szászánida-kori előkelő parthus nemzetségek hagyományait örökítő, Vīs o Rāmīn című szerelmi eposzának egy érdekes részletére (Vis u Ramin: A Parthian Romance, in: Bulletin of the School of Oriental and African Studies, vol. 11, 1943–46, pp. 741–63; vol. 12, 1947–48, pp. 20–35; vol. 16, 1954, pp. 91–92; New Developments, vol. 25, 1962, pp. 275–86).

A történet – amely a Wolfram von Eschenbach Parszifál-ja és Manūščihr Dādestān-ī dēnīg című pahlavi munkája közötti messzemenő átfedésekhez hasonlóan Trisztán és Izolda száz évvel később lejegyzett szerelmi románcával mutat közeli rokonságot – a következőket adja elő. Élt egyszer egy előkelő fiú és egy lány. Az utóbbit Vis-nek, az előbbit Rāmin-nak hívták. A két címszereplő tejtestvérek voltak, mivel közös dajka szoptatta őket. A leány Hamadān királynőjének, Šahrunak, valamint a parthus Qāren család egyik férfitagjának gyermekeként látta meg a napvilágot, a vele egy emlőn nevelkedő Rāmin pedig a marvi uralkodó, Moʾbad fia volt. Az élvezetes leírásokban bővelkedő, rendkívül fordulatos cselekmény mellőzésével most csak a számunkra fontos vonatkozások említésére szorítkozunk. A történet indító motívuma, hogy Šahru visszautasítja Moʾbad házassági ajánlatát, cserében megígéri, hogy leánygyermeke születése esetén említett utódát adja majd hozzá feleségül. Hosszas bonyodalmak után Moʾbad elnyeri a szépséges Vis kezét, aki egyébként már túljutott egy menstruáció miatt el nem hált házasságon – tulajdon bátyjával, Viruval. Innentől kezdve nyomon követhetjük az újdonsült férj vesszőfutását és ismételt felszarvaztatását. Vis ugyanis beleszeret Rāminba, Moʾbad fivérébe, mindjárt abból az alkalomból, hogy az az ifjú arát testvére parancsára Marvba kíséri.

A szerelmespár minden alkalmat megragad, hogy érzelmeit fizikális síkon is beteljesítse. Közös dajkájuk praktikáinak köszönhetően – Moʾbad éberségének dacára – nagyrészt sikerrel járnak, s bár viszonyuk többször lelepleződik, és szakítanak is egymással, a szerelmi dráma végül a gondos dada ténykedése folytán szerencsés véget ér. A pozitív kicsengésű mű az iszlám előtti korszak erkölcsi sajátságai mellett számos régi középperzsa és élőszóbeli közlést és kifejezést megőrzött, ezért a történeti nyelvészetnek is becses forrása.

Mint számunkra legfontosabb részlettel, most csak a történet kulcsfigurájaként megjelenő szoptatós dajka megnevezésével foglalkozunk behatóbban. Már a zoroasztriánus források egyértelművé teszik, hogy a mohamedán hódítást megelőzően elterjedt gyakorlat volt a szoptatós dadák alkalmazása Perzsiában. Maga Gorgānī a középperzsa dʾyk' / dāyag helyett a dāya szót használja a szerelmesek cinkostársaként munkálkodó dajka említéskor, kortársához, Firdauszíhoz hasonlóan.

A sumér agyagtábláktól kezdve (ők az eme₂ kifejezéssel és származékaival, míg az akkádok a mušēniqtu-val éltek) se szeri, se száma a szoptatós pótanyukák felbukkanásának a különféle nyelvekben és kultúrákban. Ilyen dajkák igénybe vételét többféle ok, illetve szempont indokolhatta. Elsődlegesen természetesen az az eset, amikor az anyának valami okból nincsen, vagy nem elegendő mennyiségű a teje. Ehhez járult az ókorban az a hiedelem, mely szerint a terhesség utolsó hónapjaiban és a szülést követő néhány órában megjelenő – gyakran savanyú – előtej (colostrum) káros az újszülött számára, ezért az első napokban tiltották az anyukáknak a szoptatást, helyette szoptatós dajka közreműködését javasolták, mivel egyáltalán nem voltak tudatában az előtejfogyasztás fontosságának. Egy harmadik szempont már a korai időkben társadalmi jellegű megfontolás lehetett: az előkelő nők rangon alulinak tartották csecsemőjük "direkt" táplálását, illetve attól tartottak, hogy az említett tevékenység, miként a kisgyermek istápolása úgy általában, elvonja figyelmüket és energiáikat az egyéb tennivalóktól. Ha az anya szüléskor vagy közvetlenül azt követően meghalt, a csecsemőtápszerek feltalálása előtti korokban egyetlen esély kínálkozott a gyermek életben maradására: ha anyatejes dajkát fogadtak mellé. Ugyanez igaz azokra az esetekre is, amikor – napjaink babamentő inkubátorainak megjelenése előtt – az újszülöttet "kitették", elhagyták.

A csecsemők szoptatására nemegyszer bizony állatok segítségét kellett igénybe venni, kecskéét, birkáét, szarvasmarháét, szamárét stb., sőt az emlő karbantartása céljából, illetve hogy a kismama teje el ne apadjon, egy szoptató nő számára javallott volt ennek fordítottja is, azaz például egy kutyakölyök táplálása saját melleiből. Az esetek döntő többségében természetesen nem ez jelentette a megoldást, hanem ha szoptatós dajkát béreltek. Ez olyannyira bevett gyakorlattá vált, hogy az ókori Rómában egyenesen tejoszlopot (Columna lactaria) állítottak fel: itt, a Forum Holitoriumon nyílt alkalma a szegényebb szülőknek gyermekeiket átadni jótékonysági szoptatásra, a módosabbak pedig itt fogadhattak alkalmazottakat csecsemőik mellé.

Perzsiában az iszlám előtti szokások ugyanúgy, mint mohamedán szankciók, biztosították e gyakorlat folytatását, különösen a tehetősek körében. A 11. századi Kaykāvūs ibn Eskandar szerint az apának kellett az intelligens, szelíd és kedves szoptatós dajkát kiválasztani, míg a Korán (65:6, 2:233) a feladatot az anyára testálta. Nem volt elhanyagolható szempont a szoptatós dajka kiléte már csak azért sem, mivel a Parthus, valamint a Szászánida Birodalomban, mint oly sok más kultúrában, úgy hitték, a dajka tejével a rossz tulajdonságok átöröklődhetnek a gyermekbe. A Próféta unokatestvére, ʿAlī b. Abī Ṭāleb imám arra figyelmeztette nyáját, hogy ugyanolyan körültekintéssel kell eljárni a szoptatós dajka kiválasztásánál, mint a feleség esetében, a szoptatás ugyanis befolyásolhatja a gyermek személyiségét. Sőt, a perzsák meggyőződése szerint nemcsak a táplálást végző dada jelleme, hanem a hangulata is hatással van a csecsemő személyiségfejlődésére. Például ha a dajka ideges, a šīr-e jūš, 'a szorongás teje' a gondozottnál verbális visszamaradottságot idézhet elő.

A modern tápszerek megjelenése előtt szerte Perzsiában szoptatós dajkákat rendeltek kisgyermekeik mellé a tehetősebb szülők. Különösen nomád nőket (Nomadenweiber) fogadtak szívesen dājeh-ként, mint Naszreddin perzsa sah udvari orvosa írja (J.E. Polak, Persien – Das Land und seine Bewohner; Brockhaus, Lipcse, 1865, I/195).

Jakob Eduard Polak, a perzsa sah zsidó háziorvosa kétkötetes művében megemlékezett a dājeh-ekről, a perzsák szoptatós dajkáiról. Szerinte előszeretettel toborozták a környező nomád népek köréből ezeket a dajkákat. Polak Csehországban született, Prágában és Bécsben tanult, majd 1851-ben került Perzsiába. Ura, az 1889-ben Magyarországon is tiszteletét tevő Naszreddin sah a Szászánida II. Šāpur és a Száfávida I. Tahmasp után a harmadik leghosszabb ideig regnáló perzsa uralkodó volt.

Az indiai, görög, római, arab és perzsa források részletes és figyelemre méltó leírását adják az ideális szoptatós dadának. Huszonöt és harmincöt év közötti, kellemes arcú, közepes termetű, nagymellű, bölcs és jóindulatú nőnek kellett lennie. Huszonöt napon és kissé több mint két hónapon belül szülnie kellett a dajkaság megkezdése előtt. Olyanok nem jöhettek szóba, akik elvetéltek. Mellbimbóinak szilárdnak és közepesen nagynak kell lennie, tejének édesnek, és se nem túl hígnak, se nem túl sűrűnek. A tej zsír- és tápanyagtartalmát úgy próbálták vizsgálni, hogy vízszintesen tartott körmükre csöppentettek belőle. Ha gyöngy formát vett fel, és tapadt, majd a döntött felületen legördült, sűrűségét megfelelőnek ítélték. Időnként szoptatós dajkát hívtak az anyja által táplált csecsemőhöz is, amikor annak hasmenéses jellegű problémái adódtak.

A dajkának tilos volt szexuális kapcsolatot létesítenie a szoptatás ideje alatt, és elvárták, hogy tartsa fenn a személyes higiéniáját, mindig jó illatú legyen. Télen szoptatás előtt melegíteni kellett az emlőit, nyáron pedig a mellbimbóit vízben lehűteni. Rendszeres időközönként kellett táplálnia a csecsemőt, és néhány naponként ellenőriznie a tejet, hogy megbizonyosodjon, annak zamata, állaga kellemes-e. Ha az íze kellemetlen volt, almát, datolyaszilvát etettek vele, vagy dinnyével és egyéb ételekkel kellett javítania rajta. A csecsemő természetes szülei gondoskodtak arról, hogy ezek az ételek rendelkezésére álljanak. A szoptatós dajka gyakran a gyermek felcseperedése után is fontos szerepet töltött be a háztartásban, mint Polak is megjegyzi. A férfivá érett fiúcsecsemő és szoptatós dajkája közötti szexuális kapcsolatot a Korán tiltotta (4:27). (A. Giladi, Infants, parents, and wet nurses: Medieval Islamic views on breastfeeding and their social implications, Brill, Leiden–Boston–Köln, 1999)

Az Újvilágba is begyűrűzött a szoptatós dajkák megbízásának, sőt a kisdedek közvetlenül állatok által való táplálásnak a szokása. Ezen az 1903-ra datált képeslapon egy kubai szoptatós dada látható, amint a gondjaira bízott csecsemőt egy kecske tőgyéhez emeli. A juhot, kecskét, olykor a lovakat és a bivalyokat (sőt a Közel-Keleten egészen a legkorábbi sumér időkig a szarvasmarhát is) hátulról, két hátsó lába irányából fejték. A magyar Alföldön a 20. századig fennmaradtak ezek az ősi technikák. (Gyengébbek kedvéért: semmiféle sumér, szkíta stb. eredetet, ősnyelviséget és egyéb baromságot nem akarok bizonygatni még véletlenül sem ezekkel az adatokkal.)

Tehén és tej szavunk iráni összefüggéseit, sőt gulya szavunk kaukázusi kapcsolatait nem vonják különösebben kétségbe a hivatásos nyelvészek. Annál feltűnőbb, hogy a szintén a tejkultúrával kapcsolatos, 'szoptatós dajká'-t jelentő középperzsa dʾyk' (dāyag) mintha elkerülte volna figyelmüket. Elegendő pedig belelapozni néhány könnyen hozzáférhető szakmunkába, hogy a Gorgānīnál felvett fonál kezeink között tovább gombolyodjon.

Hevenyészett áttekintésünk során a következő párhuzamokra leltünk Irán, Transzkaukázia és Belső-Ázsia vidékein: oszét däïn, däyun, jagnobi diy- 'szopik', pasai dōy '(tejet) fej', avesztai daēnu- 'nőstény állat', pahlavi dāyag, dayeak, farszi dāyah 'szoptatós dajka', kurd dā(yk), dī, dīa, gurani dā(ya), talesi dāya 'anya' (vö. dajkál 'babusgat, anya módjára gondoskodik vkiről'), szanglecsi dāya 'dajka' (C.A. Cathcart, Studies in Iranian Dialectology and Dialectometry, Berkeley, 2015, 115; M. Omidsalar–Th. Omidsalar, Dāya, in: Encyclopaedia Iranica 7/2 /1996/, 164–6; K. GhaneaBassiri–P. Robertson ed., All religion is inter-religion; Bloomsbury Plc, London, 2019, 85). Véletlenül még a szóbokor egy másik képviselőjébe, dada szavunk megfelelőjébe is sikerült belebotlanunk, az anyát jelentő zazaki dāδ képében – ugyanúgy, ahogy a dajkát, dadát jelentő angol nanny visszhangra lelt a szaka nāni 'anya' szó formájában (Cathcart i.m. 106). Az emlő, csecs, kebel diszkrét megjelölésére használt grúz żużu pedig "eszem a zuzádat" fordulatunkkal villant fel furcsa, dermesztő képzetbeli hasonlatosságot (Stephen H. Rapp Jr., The Sasanian world through Georgian eyes: Caucasia and the Iranian commonwealth in Late Antique Georgian literature, Routledge, London, 2014).

Nincs más hátra – gondolhatjuk –, csak hanyatt dőlni a karosszékünkben, és azon elmélkedni, vajon hogy a csudában kerülhettek ezek a műveltségszónak legfeljebb nagy jóindulattal nevezhető őslenyomatok hozzánk magyarokhoz. Talán nem ártana körbetekinteni a Kaukázus bűvös ormaitól délre.

A 6. század derekán, 569 körül egy szerzetes a Tigris folyó menti Amida városában, a mai Diyarbakır mellett szír nyelven átdolgozta a Leszbosz szigeti Mütiléné püspökének, Zakariás rhétornak az Egyháztörténetét. Ennek az Ál-Zakariásként nyilvántartott szerzetesnek a munkájából idézünk: "a szelíd lelkű Jusztiniánosz uralmának huszonnyolcadik ... éve ... A hunok közé tartoznak, és a kapukon belül vannak: būrgārē, külön nyelvvel bíró pogány és barbár nemzet, több városa van; allānājē, ezeknek öt városuk van; a Ddw népéhez tartozók, ezek hegyek között laknak, és erődeik vannak; ūngūr, sátorlakó nép; ūġār, sāber, būrgar, kūrtargar, ābār, kāser, dīrmar, sarūrgūr, bāġarsīq, kūlas, abdel, eftalīt, ez a tizenhárom, sátrak alatt lakó, a jószág, a halak és vadállatok húsából, valamint fegyverekből élő nemzet".

I. Iustinianus császár uralmának a szövegben emlegetett 28. éve az 555. esztendőt adja. A tudósítás szerint ekkoriban tucatnál is több sztyeppei eredetű közösség élt letelepítve a Szászánda Perzsia kaukázusi vidékein, a hegyvonulat déli előterében. Elsősorban állattartásból és katonáskodásból éltek. A "kapuk" emlegetésekor aligha a kertkapukra gondolhatott a szír krónikás. A fordító, Kmoskó Mihály a szöveghelyhez ezt a magyarázatot fűzi: "A Kaszpi-kapu alatt a Dariel-szorost, a tenger kapuja alatt a Derbendi-szorost kell értenünk." (Szír írók a steppe népeiről; Balassi, Bp., 2004, 98.)

Ott találjuk az elkövetkező bő háromszáz év kelet-európai történetének megannyi fontos etnikai szereplőjét az amidai barát felsorolásában, az alánoktól és kuturguroktól kezdve az avarokon át a kazárokig és a bolgárokig. Sőt, az a hír járta – Mar Aba és Mar Grigor szír nyelvű életrajza a tanú rá –, hogy egy bizonyos kangar nevezetű nép is sürgölődött arrafelé 440/41-ben, az Urmia-tó és a Kura folyó mellett. Ők tudvalevőleg a későbbi besenyő szövetség rangban első három törzsét/nemzetségét (génoszát) adták.

Nem tévesztvén szem elől témánkat, a háttér futólagos felvázolásához szűkszavúan még annyit, honnan toborozhatták a Szászánidák északi gyepűikre az említett, feltehetően privilegizált népelemeket. A 12. századi egyháztörténet-író, Szíriai Mihály ad nekünk e téren némi útbaigazítást: "A törökök ... lakóhelye északkeleten terül el ... csakis két, kapuszerű helyen jöhetnek ki az ottaniak, és mehetnek be, akik akarnak. Ezek egyike Perzsián túl, keleti vidéken fekszik, másika északon, Ibériától befelé. Ebben hatalmas erődítmények vannak, s az a kapu, amelyről azt állítják, hogy makedóniai Nagy Sándor parancsára épült abból a célból, hogy az ottani nemzeteket a kivonulásban megakadályozza ... Minthogy ... csak azon a két helyen tudnak kivonulni, mikor a tőlük kijjebb levő királyok szorult helyzetbe kerülnek, annyi férfit engedtek közülük kivonulni, amennyit akartak, hogy az ellenségeikkel folytatott harcokban velük legyenek, utána pedig újból hazájukba tértek vissza."

Az idézett szövegben a limes Sasanicus két szakaszáról van szó: az egyik a Kaszpi-tengertől keletre, a másik attól nyugatra húzódott, s az itteni kapukon engedték be a perzsák a sztyeppei hadi utánpótlást. Később Bizáncba és a keresztény Magyar Királyság területére szintén hívtak be ilyen keleti "erősítést", nemcsak a sztyeppéről, hanem a déli muzulmán világból is. 463 körül Priszkosz rhétor kissé mitikus leírásában már arról számol be, hogy ezek az Ókeánosz partvidékéről elvándorló népcsoportok felvették a diplomáciai kapcsolatot Bizánccal.

Adott tehát egy lehetséges háttér ahhoz, hogy elmélkedésünk tárgyát, az iráni 'tej' etimonból képzett dajka és tején/tehén kifejezést a történeti összefüggések rendszerében elhelyezzük. Ódzkodva attól – különösen az alánok jelentőségét a kelet-európai sztyeppén ismerve –, hogy akár csak megkísérelnénk valamiféle végső állásfoglalást kimondani a kérdésben, azt azért mindenesetre leszögezhetjük: a modern kori, anyatejet helyettesítő tápszerek feltalálásáig a szoptatós dajkák igen fontos szerepet töltöttek be a régi társadalmak életében, sokszor az utódok élete vagy halála, a nemzedéki utánpótlás kiegyensúlyozottsága függött tőlük. Nélkülük a csecsemők közül sokan éhen vesztek volna. Mint a nyelvhasználat áttekintéséből első pillantásra kitűnik, annak idején megkülönböztették a szigorú feltételek alapján kiválasztott szoptatós dajkát (ang. wet nurse 'nedves dajka') a szárazdajkáktól. Utóbbiaknál nem állítottak sem életkori, sem különösebb egyéb követelményt, elég volt, ha az illető a gyerekre megfelelően tudott felügyelni. Ebben az esetben nem volt elvárás az anyatejjel való táplálás: a szárazdajka lehetett egy öregasszony is, aki szükség esetén legfeljebb a gyermek szájába rágta az ételt.

Gyerekkorunk naiv etimológiáinak egyike – talán nem túlzok azzal, ha többes számban általánosítva írom le – egy mezőinket beborító, törékeny, kecses gyógynövényhez fűződik. A magyar népnyelv nemcsak, sőt talán nem elsősorban az Anthemis növénynem tagjait, hanem az orvosi székfűt, vagyis a kamillát (Matricaria chamomilla) hívja pipitérnek. Ennek az élénk virágzatú, határozott tónusú virágnak az elnevezéséhez társított a gyermeki képzelet különböző fantáziákat, így elsősorban az általa ismert pipi 'kiscsibe, kiscsirke' szóalakulatot, gondolván, a füvet legelésző szárnyas jószágoknak lehet valami köze a dologhoz.

A gyógynövényként ismert kamillavirág (Matricaria chamomilla)

Különösen három Anthemis-fajt, a cotulát, az arvensist és az austriacát könnyű összekeverni a kamillával, amihez hozzájárul, hogy az egyes nyelvekben ezek, mármint a kamilla és az Anthemisek hagyományos elnevezése is váltakozik, keveredik (O. Singh–Z. Khanam–L.M.L. Nollet, in: Nollet–Rathore ed.: Green Pesticides Handbook – Essential Oils for Pest Control; CRC Press, Boca Raton, 2017, cap. 19.). A megkülönböztetésben segít, hogy az Anthemis-fajok virágzati tengelyén a kamillától eltérően módosult felleveleket, vacokpelyvákat találunk, és a belül tömör virágzati tengely a virágzás végére sem válik megnyúlt kúp alakúvá.

Lassan másfél évtizede – egy internetes bejegyzésemet visszakeresve egészen pontosan 2006. május 5-én – akadt meg a szemem egy érdekes kifejezésen a Chicagói Egyetem Hettita szótár-ában (H.G. Güterbock–H.A. Hoffner ed.: The Hittite Dictionary of the Oriental Institute of University of Chicago; vol. P, 1997, 273):

A szócikk Flora Ertem kutatónő egy 1974-ben megjelent, Anatólia növényföldrajzával foglalkozó tanulmányára hivatkozik a lágyszárú, fűféle növényeket jelölő SAR determinativummal ellátott hettita szó kapcsán (Boğazköy Metinlerine Göre Hititler Devri Anadolu'sunun Florası, in: Türk Tarih Kurumu yayınlarından 7/65, 49). A kötetet lapozgatva akaratlanul is feltűnik a hasonlóság a pipitér-rel, még mielőtt a determinatívum jelentését bárki beazonosítaná.

De hogyan került volna egy ilyen kifejezés több évezred után a mieinkhez? Hiszen Veszelszki Antal dokumentálta először, 1798-ban 'orvosi székfű' jelentéssel (leghíresebb művének terjedelmes címe: A növény-plánták országából való erdei és mezei gyüjtemény, vagyis fa- és fűszeres könyv, mellyben azoknak deák és oláh neveik, külső, belső és közhasznaikkal egyetemben Mathiolusból s más több fa- és füvészirókból a közrendű hazafiak kedvekért szálanként egybeszedettek; Trattner Mátyás, Pest, 1798, 155)! Egyetlen korábbi előfordulása is mindössze két évvel azelőttről, 1796-ból való. Jó, jó, mondhatnánk... Hiszen a Lúdas Matyi ugyanakkor tájt bukkant elő a szóbeliség homályából egy másik botanikus, Fazekas Mihály jóvoltából! Lehetséges a kultúra s a nyelv ilyen pontos megőrződése hosszú évszázadok távolából? Az említett néprege szoros párhuzamai Gimil-Ninurta történetével azt mutatják, hogy igen!

S hogy senkinek kétségei ne támadjanak, hasonló példát mutatok egy másik növénnyel. A pisztáciát már az ősi Elámban – a sumér városállamoktól délkeletre – kedvelték és termesztették. Elnevezésének literálása, lám, az antik nyelveken keresztül szemlátomást nem áll olyan ingatag lábakon: pi-iš-tuk-ka₄ (Jan Tavernier, Iranica in the Achaemenid Period (ca. 550-330 B.C.): lexicon of old Iranian Proper Names and Loanwords, Attested in Non-Iranian Texts; Peeters, Leuven, 2007, 460).

Általában az a tapasztalatom, hogy minden intés ellenére megéri böngészni ezeket a régi, sumér, akkád, hettita, középperzsa, szanszkrit stb. szótárakat.

"TESz-Vesz Szótárunk" sajnos e tekintetben elavult, miként az EWUng és az alapvetően belőlük táplálkozó hasonló, tekintélyes volumenű munkálatok is. Most csak fősodratú nyelvészeink pipitérrel kapcsolatos kérdésemre adott, meglehetősen gyermekdednek tűnő, népetimológiás magyarázataira szorítkozom:

1. magyarázat: "A pí-pí hívószóhoz lehet köze, noha virág:-))  Ezenkívül a púp szót is gyanítják."

2. magyarázat: "bizonytalan eredetű szavunk. A 'púp' szavunknak van pip tájnyelvi változata, de ebből nagyon nehézkes a levezetes, így marad a bizonytalan eredet."

3. magyarázat: "Nem mertem ezt a választ ide beírni, főleg azért, mert az EWung nem pontosan így látja, de őszintén szólva, nem világos, hogy az ott megjelölt pip1 alak a pipitér leszármazottja vagy alapja, és hogy ezen az úton nincs- mégis kapcsolat a pipivel. Az tetszik, hogy a »játszi«-t nehézkesnek fordítottad, én főleg azt nem mertem ideírni."

4. magyarázat: "bizonytalan eredetű szó. Általában a magyar píp ’szárnyasok nyelvén támadt kóros keményedés’ pípite változatához kötik, mint ún. játszi képzést. A magyarázat erre az, hogy a pipitér termőtája úgy domborodik ki a virágzatból, mint a szárnyasok nyelvén lévő göb (ezért a népi gondolkodásban összekapcsolódhatott a növény ezzel a betegséggel, mit kiváltó ok ill. „homeopátiás” gyógyszer). Ugyaninnen van a nyelvjárási pipike, pipire ’pipitér, kamilla’. A feltételezett a píp szó eredete is bizonytalan: vagy a pipeg hangutánzó ige töve, esetleg a púp szó magas hangrendű változata, vagy éppen az említett pípite rövidülése. Ez utóbbi pedig a középkori latin pipita ~ pipeta baromfibetegség-név átvétele lenne. A név tehát nem függ össze közvetlenül a pipi ’kiscsirke’ szóval, csak közvetve akkor, ha a pipeg hangutánzó eredetet fogadjuk el. Ugyanis a pipeg hangutánzó tő származéka a pipi is, de a nyelvjárási pipiske ’pacsirta’ madárnév is."

Végezetül beillesztem ide Vörös Éva A magyar gyógynövények neveinek történeti-etimológiai szótára c. új keletű munkájából a megfelelő részt (Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézete, Debrecen, 2008, 333): "pipitér 1. 1796: »víz, és borban főtt Pipitér virágnak levéből kell nékik Klistért adni« (TESz.); 1798: Pipitér (Veszelszki 177). J: ’Anthemis cotula; büdös pipitér’. – nehézszagú ~ 1998: nehézszagú pipitér (Priszter 301). J: ’ua.’. | büdös ~ 1998: büdös pipitér (Priszter 301). J: ’ua.’. | vad~ 1903: vad pipitér (Hoffmann–Wagner 171). J: ’ua.’ – 2. 1798: Pipiternek gr. (Veszelszki 155); – N. pipőrefű (MagyGyógyn. 302); pipityér, pipityêr (MTsz.); pipike, pipire (TESz.). J: ’Matricaria chamomilla; orvosi székfű’. – 3. 1903: pipitér (Hoffmann–Wagner 174). J: ’Leucanthemum vulgare; réti margitvirág’. – 4. – nemes ~ 1903: Nemes pipitér (Hoffmann–Wagner 171); 1998: nemes pipitér (Priszter 334). J: ’Chamaemelum nobile; rómaiszékfű’. A pipitér bizonytalan eredetű, talán a púp szóhasadással elkülönült píp változatából jött létre játszi képzéssel. A névadás magyarázata az lehet, hogy a büdös pipitér (1.), az orvosi székfű (2.), a réti margitvirág (3.) és a rómaiszékfű (4.) virágjainak termő része félgömbszerűen kiemelkedik, mintegy kipúposodik a sziromlevelek közül. A büdös és nehézszagú ’büdös pipitér’ (1.) jelzők magyarázatára l. ebkapor; idegen nyelvi megfelelőre vö. ném. Stinkende Kamillen ’bűzös kamilla’. A pipike, pipire népnyelvi nevek, a pipi ’csirke’ hatására alakulhattak ki. TESz. pipitér a.; EWUng. pipitér a."

A pontuszi szkíták masszív elő-ázsiai, elsősorban hettita kulturális kapcsolataival Mészáros Gyula turkológus foglalkozott vékonyka, de annál értékesebb kötetében (Kelet-Európa néptörténete II – Chattiak és skythák; Litterarum ac Scientiarum Reg. Universitatis Hung. Francisco-Josephinae, Sectio Geographico-Historica, tom. V., fasc. 1., a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem Barátainak egyesületének kiadása az egyetem és a Rothermere Alap támogatásával, Szeged, 1938). A magam részéről figyelemre méltónak tartom azt a körülményt, hogy az antikvitás – látszólag önmagának ellentmondva – hol a legősibb, hol a legfiatalabb népnek mondta a pontuszi szkítákat. Justinus római történetíró ugyanis azt állítja: "A scythákat mindig a legrégibb népnek tartották, bár a scythák és az egyiptomiak között hosszú időn át folyt a vetélkedés eredetük régisége felől …az érvek legyőzték az egyiptomiakat, és régebbi népnek mindig a scythákat tekintették" (Világkrónika a kezdetektől Augustusig – Fülöp királynak és utódainak története – Marcus Iunianus Iustinus kivonata Trogus Pompeius művéből; Helikon, Bp., 1992, ford. Horváth János, 22–24). Hérodotosz ugyanakkor kereken kijelenti: "Maguk a szküthák azt állítják, hogy az ő népük a legfiatalabb a világ valamennyi népe között" (IV, 5, ford. Muraközi Gyula). A paradoxon feloldására kézenfekvőnek tűnik, hogy Hérodotosz és 5. század előtti forrásai már új népnek tekintették a hettita migráció révén kialakult pontuszi közösségeket, míg a hagyomány egy másik rétege igenis a hellének tanítómestereiként tartotta őket számon. 

A pontuszi szkíta közösségeket a Kr. e. 1. századra gyűrték maguk alá fokozatosan kelet felől a – részben méd származásúnak mondott – szarmaták.

Kulcsár Valéria és Istvánovits Eszter, a hazai szarmata régészet két vezető szaktekintélye írja: "Még ma is kérdéses, hogy a Kárpát-medencébe bevándorló egyes szarmata csoportok honnan érkeztek a Duna-vidékre. Nem tartjuk kizártnak, hogy e tekintetben figyelembe kell vennünk a Krím késői szkíta anyagi kultúráját (is)." (Szkíták, szarmaták, alánok - Az eurázsiai sztyeppe iráni nyelvű nomádjai; in: Rokonaink, az oszétek, Jászsági évkönyv 2007/1, 68)

Mi pedig nem vagyunk meggyőződve arról, hogy Mészáros kötete felett minden tekintetben elszállt az idő.