Történeti etimológia 2.0

Szárazdajka és szoptatós dajka

Egy középperzsa jövevényszó és a tejtestvérség eredete

2019. november 07. - Feri188

Én kérek elnézést.

A következőkben ismét egy eretnek, a "hivatalos" nyelvészeti kánontól elrugaszkodott véleménynek fogok hangot adni, egy újabb délnyugat-ázsiai párhuzam segítségével.

224. április 28-án Ardaḫšir perzsa uralkodó, Pārs királya a Hormozdgān (Rām Hormuz) melletti síkságon legyőzte IV. Ardawān parthus nagykirály seregét, megkaparintva a birodalom irányítását. A Szászánida-dinasztia gyorsan megszilárdította hatalmát, s hamarosan már – akárcsak parthus elődei, az Arszakidák – Rómával mérte össze az erejét. Egy újabb perzsa birodalom volt kialakulóban, saját hivatalos nyelvvel és írásbeliséggel.

Nyelvészeti szempontból középperzsa időszaknak mondjuk ezt a kort, a "perzsa reneszánsz", a Szászánidák korát.

minorsky_1.png

Az említett államalakulat történetével foglalatoskodva bukkantam rá a híres orosz származású orientalista, Vlagyimir Fjodorovics Minorszkij – vagy ahogy jobban ismerjük, Minorsky – négy tanulmányára, abban is a boncolgatás tárgyául szolgáló hősrege, Fakhr-od-Dīn Ās'ād Gorgānī szeldzsuk költő (Firdauszí kor- és pályatársa, † 1054 körül) parthus eredetű, de legalábbis a Szászánida-kori előkelő parthus nemzetségek hagyományait örökítő, Vīs o Rāmīn című szerelmi eposzának egy érdekes részletére (Vis u Ramin: A Parthian Romance, in: Bulletin of the School of Oriental and African Studies, vol. 11, 1943–46, pp. 741–63; vol. 12, 1947–48, pp. 20–35; vol. 16, 1954, pp. 91–92; New Developments, vol. 25, 1962, pp. 275–86).

A történet – amely a Wolfram von Eschenbach Parszifál-ja és Manūščihr Dādestān-ī dēnīg című pahlavi munkája közötti messzemenő átfedésekhez hasonlóan Trisztán és Izolda száz évvel később lejegyzett szerelmi románcával mutat közeli rokonságot – a következőket adja elő. Élt egyszer egy előkelő fiú és egy lány. Az utóbbit Vis-nek, az előbbit Rāmin-nak hívták. A két címszereplő tejtestvérek voltak, mivel közös dajka szoptatta őket. A leány Hamadān királynőjének, Šahrunak, valamint a parthus Qāren család egyik férfitagjának gyermekeként látta meg a napvilágot, a vele egy emlőn nevelkedő Rāmin pedig a marvi uralkodó, Moʾbad fia volt. Az élvezetes leírásokban bővelkedő, rendkívül fordulatos cselekmény mellőzésével most csak a számunkra fontos vonatkozások említésére szorítkozunk. A történet indító motívuma, hogy Šahru visszautasítja Moʾbad házassági ajánlatát, cserében megígéri, hogy leánygyermeke születése esetén említett utódát adja majd hozzá feleségül. Hosszas bonyodalmak után Moʾbad elnyeri a szépséges Vis kezét, aki egyébként már túljutott egy menstruáció miatt el nem hált házasságon – tulajdon bátyjával, Viruval. Innentől kezdve nyomon követhetjük az újdonsült férj vesszőfutását és ismételt felszarvaztatását. Vis ugyanis beleszeret Rāminba, Moʾbad fivérébe, mindjárt abból az alkalomból, hogy az az ifjú arát testvére parancsára Marvba kíséri.

A szerelmespár minden alkalmat megragad, hogy érzelmeit fizikális síkon is beteljesítse. Közös dajkájuk praktikáinak köszönhetően – Moʾbad éberségének dacára – nagyrészt sikerrel járnak, s bár viszonyuk többször lelepleződik, és szakítanak is egymással, a szerelmi dráma végül a gondos dada ténykedése folytán szerencsés véget ér. A pozitív kicsengésű mű az iszlám előtti korszak erkölcsi sajátságai mellett számos régi középperzsa és élőszóbeli közlést és kifejezést megőrzött, ezért a történeti nyelvészetnek is becses forrása.

Mint számunkra legfontosabb részlettel, most csak a történet kulcsfigurájaként megjelenő szoptatós dajka megnevezésével foglalkozunk behatóbban. Már a zoroasztriánus források egyértelművé teszik, hogy a mohamedán hódítást megelőzően elterjedt gyakorlat volt a szoptatós dadák alkalmazása Perzsiában. Maga Gorgānī a középperzsa dʾyk' / dāyag helyett a dāya szót használja a szerelmesek cinkostársaként munkálkodó dajka említéskor, kortársához, Firdauszíhoz hasonlóan.

A sumér agyagtábláktól kezdve (ők az eme2 kifejezéssel és származékaival, míg az akkádok a mušēniqtu-val éltek) se szeri, se száma a szoptatós pótanyukák felbukkanásának a különféle nyelvekben és kultúrákban. Ilyen dajkák igénybe vételét többféle ok, illetve szempont indokolhatta. Elsődlegesen természetesen az az eset, amikor az anyának valami okból nincsen, vagy nem elegendő mennyiségű a teje. Ehhez járult az ókorban az a hiedelem, mely szerint a terhesség utolsó hónapjaiban és a szülést követő néhány órában megjelenő – gyakran savanyú – előtej (colostrum) káros az újszülött számára, ezért az első napokban tiltották az anyukáknak a szoptatást, helyette szoptatós dajka közreműködését javasolták, mivel egyáltalán nem voltak tudatában az előtejfogyasztás fontosságának. Egy harmadik szempont már a korai időkben társadalmi jellegű megfontolás lehetett: az előkelő nők rangon alulinak tartották csecsemőjük "direkt" táplálását, illetve attól tartottak, hogy az említett tevékenység, miként a kisgyermek istápolása úgy általában, elvonja figyelmüket és energiáikat az egyéb tennivalóktól. Ha az anya szüléskor vagy közvetlenül azt követően meghalt, a csecsemőtápszerek feltalálása előtti korokban egyetlen esély kínálkozott a gyermek életben maradására: ha anyatejes dajkát fogadtak mellé. Ugyanez igaz azokra az esetekre is, amikor – napjaink babamentő inkubátorainak megjelenése előtt – az újszülöttet "kitették", elhagyták.

safe_image.jpg

A csecsemők szoptatására nemegyszer bizony állatok segítségét kellett igénybe venni, kecskéét, birkáét, szarvasmarháét, szamárét stb., sőt az emlő karbantartása céljából, illetve hogy a kismama teje el ne apadjon, egy szoptató nő számára javallott volt ennek fordítottja is, azaz például egy kutyakölyök táplálása saját melleiből. Az esetek döntő többségében természetesen nem ez jelentette a megoldást, hanem ha szoptatós dajkát béreltek. Ez olyannyira bevett gyakorlattá vált, hogy az ókori Rómában egyenesen tejoszlopot (Columna lactaria) állítottak fel: itt, a Forum Holitoriumon nyílt alkalma a szegényebb szülőknek gyermekeiket átadni jótékonysági szoptatásra, a módosabbak pedig itt fogadhattak alkalmazottakat csecsemőik mellé.

Perzsiában az iszlám előtti szokások ugyanúgy, mint mohamedán szankciók, biztosították e gyakorlat folytatását, különösen a tehetősek körében. A 11. századi Kaykāvūs ibn Eskandar szerint az apának kellett az intelligens, szelíd és kedves szoptatós dajkát kiválasztani, míg a Korán (65:6, 2:233) a feladatot az anyára testálta. Nem volt elhanyagolható szempont a szoptatós dajka kiléte már csak azért sem, mivel a Parthus, valamint a Szászánida Birodalomban, mint oly sok más kultúrában, úgy hitték, a dajka tejével a rossz tulajdonságok átöröklődhetnek a gyermekbe. A Próféta unokatestvére, ʿAlī b. Abī Ṭāleb imám arra figyelmeztette nyáját, hogy ugyanolyan körültekintéssel kell eljárni a szoptatós dajka kiválasztásánál, mint a feleség esetében, a szoptatás ugyanis befolyásolhatja a gyermek személyiségét. Sőt, a perzsák meggyőződése szerint nemcsak a táplálást végző dada jelleme, hanem a hangulata is hatással van a csecsemő személyiségfejlődésére. Például ha a dajka ideges, a šīr-e jūš, 'a szorongás teje' a gondozottnál verbális visszamaradottságot idézhet elő.

A modern tápszerek megjelenése előtt szerte Perzsiában szoptatós dajkákat rendeltek kisgyermekeik mellé a tehetősebb szülők. Különösen nomád nőket (Nomadenweiber) fogadtak szívesen dājeh-ként, mint Naszreddin perzsa sah udvari orvosa írja (J.E. Polak, Persien – Das Land und seine Bewohner; Brockhaus, Lipcse, 1865, I/195).

jakob_eduard_polak.png

Jakob Eduard Polak, a perzsa sah zsidó háziorvosa kétkötetes művében megemlékezett a dājeh-ekről, a perzsák szoptatós dajkáiról. Szerinte előszeretettel toborozták a környező nomád népek köréből ezeket a dajkákat. Polak Csehországban született, Prágában és Bécsben tanult, majd 1851-ben került Perzsiába. Ura, az 1889-ben Magyarországon is tiszteletét tevő Naszreddin sah a Szászánida II. Šāpur és a Száfávida I. Tahmasp után a harmadik leghosszabb ideig regnáló perzsa uralkodó volt.

Az indiai, görög, római, arab és perzsa források részletes és figyelemre méltó leírását adják az ideális szoptatós dadának. Huszonöt és harmincöt év közötti, kellemes arcú, közepes termetű, nagymellű, bölcs és jóindulatú nőnek kellett lennie. Huszonöt napon és kissé több mint két hónapon belül szülnie kellett a dajkaság megkezdése előtt. Olyanok nem jöhettek szóba, akik elvetéltek. Mellbimbóinak szilárdnak és közepesen nagynak kell lennie, tejének édesnek, és se nem túl hígnak, se nem túl sűrűnek. A tej zsír- és tápanyagtartalmát úgy próbálták vizsgálni, hogy vízszintesen tartott körmükre csöppentettek belőle. Ha gyöngy formát vett fel, és tapadt, majd a döntött felületen legördült, sűrűségét megfelelőnek ítélték. Időnként szoptatós dajkát hívtak az anyja által táplált csecsemőhöz is, amikor annak hasmenéses jellegű problémái adódtak.

A dajkának tilos volt szexuális kapcsolatot létesítenie a szoptatás ideje alatt, és elvárták, hogy tartsa fenn a személyes higiéniáját, mindig jó illatú legyen. Télen szoptatás előtt melegíteni kellett az emlőit, nyáron pedig a mellbimbóit vízben lehűteni. Rendszeres időközönként kellett táplálnia a csecsemőt, és néhány naponként ellenőriznie a tejet, hogy megbizonyosodjon, annak zamata, állaga kellemes-e. Ha az íze kellemetlen volt, almát, datolyaszilvát etettek vele, vagy dinnyével és egyéb ételekkel kellett javítania rajta. A csecsemő természetes szülei gondoskodtak arról, hogy ezek az ételek rendelkezésére álljanak. A szoptatós dajka gyakran a gyermek felcseperedése után is fontos szerepet töltött be a háztartásban, mint Polak is megjegyziA férfivá érett fiúcsecsemő és szoptatós dajkája közötti szexuális kapcsolatot a Korán tiltotta (4:27). (A. Giladi, Infants, parents, and wet nurses: Medieval Islamic views on breastfeeding and their social implications, Brill, Leiden–Boston–Köln, 1999)

cuban_wet_nurse_curt_teich_1903.jpg

Az Újvilágba is begyűrűzött a szoptatós dajkák megbízásának, sőt a kisdedek közvetlenül állatok által való táplálásnak a szokása. Ezen az 1903-ra datált képeslapon egy kubai szoptatós dada látható, amint a gondjaira bízott csecsemőt egy kecske tőgyéhez emeli. A juhot, kecskét, olykor a lovakat és a bivalyokat (sőt a Közel-Keleten egészen a legkorábbi sumér időkig a szarvasmarhát is) hátulról, két hátsó lába irányából fejték. A magyar Alföldön a 20. századig fennmaradtak ezek az ősi technikák. (Gyengébbek kedvéért: semmiféle sumér, szkíta stb. eredetet, ősnyelviséget és egyéb baromságot nem akarok bizonygatni még véletlenül sem ezekkel az adatokkal.)

Tehén és tej szavunk iráni összefüggéseit, sőt gulya szavunk kaukázusi kapcsolatait nem vonják különösebben kétségbe a hivatásos nyelvészek. Annál feltűnőbb, hogy a szintén a tejkultúrával kapcsolatos, 'szoptatós dajká'-t jelentő középperzsa dʾyk' (dāyag) mintha elkerülte volna figyelmüket. Elegendő pedig belelapozni néhány könnyen hozzáférhető szakmunkába, hogy a Gorgānīnál felvett fonál kezeink között tovább gombolyodjon.

Hevenyészett áttekintésünk során a következő párhuzamokra leltünk Irán, Transzkaukázia és Belső-Ázsia vidékein: oszét däïndäyun, jagnobi diy- 'szopik', pasai dōy '(tejet) fej', avesztai daēnu- 'nőstény állat', pahlavi dāyag, dayeak, farszi dāyah 'szoptatós dajka', kurd dā(yk)dīa, gurani dā(ya), talesi dāya 'anya' (vö. dajkál 'babusgat, anya módjára gondoskodik vkiről'), szanglecsi dāya 'dajka' (C.A. Cathcart, Studies in Iranian Dialectology and Dialectometry, Berkeley, 2015, 115; M. Omidsalar–Th. Omidsalar, Dāya, in: Encyclopaedia Iranica 7/2, 164–66; K. GhaneaBassiri–P. Robertson ed., All religion is inter-religion; Bloomsbury Plc, London, 2019, 85). Véletlenül még a szóbokor egy másik képviselőjébe, dada szavunk megfelelőjébe is sikerült belebotlanunk, az anyát jelentő zazaki dāδ képében – ugyanúgy, ahogy a dajkát, dadát jelentő angol nanny visszhangra lelt a szaka nāni 'anya' szó formájában (Cathcart i.m. 106). Az emlő, csecs, kebel diszkrét megjelölésére használt grúz żużu pedig "eszem a zuzádat" fordulatunkkal villant fel furcsa, dermesztő képzetbeli hasonlatosságot (Stephen H. Rapp Jr., The Sasanian world through Georgian eyes: Caucasia and the Iranian commonwealth in Late Antique Georgian literature, Routledge, London, 2014).

Nincs más hátra – gondolhatjuk –, csak hanyatt dőlni a karosszékünkben, és azon elmélkedni, vajon hogy a csudában kerülhettek ezek a műveltségszónak legfeljebb nagy jóindulattal nevezhető őslenyomatok hozzánk magyarokhoz. Talán nem ártana körbetekinteni a Kaukázus bűvös ormaitól délre.

A 6. század derekán, 569 körül egy szerzetes a Tigris folyó menti Amida városában, a mai Diyarbakır mellett szír nyelven átdolgozta a Leszbosz szigeti Mütiléné püspökének, Zakariás rhétornak az Egyháztörténetét. Ennek az Ál-Zakariásként nyilvántartott szerzetesnek a munkájából idézünk: "a szelíd lelkű Jusztiniánosz uralmának huszonnyolcadik ... éve ... A hunok közé tartoznak, és a kapukon belül vannak: būrgārē, külön nyelvvel bíró pogány és barbár nemzet, több városa van; allānājē, ezeknek öt városuk van; a Ddw népéhez tartozók, ezek hegyek között laknak, és erődeik vannak; ūngūr, sátorlakó nép; ūġār, sāber, būrgar, kūrtargar, ābār, kāser, dīrmar, sarūrgūr, bāġarsīq, kūlas, abdel, eftalīt, ez a tizenhárom, sátrak alatt lakó, a jószág, a halak és vadállatok húsából, valamint fegyverekből élő nemzet".

I. Iustinianus császár uralmának a szövegben emlegetett 28. éve az 555. esztendőt adja. A tudósítás szerint ekkoriban tucatnál is több sztyeppei eredetű közösség élt letelepítve a Szászánda Perzsia kaukázusi vidékein, a hegyvonulat déli előterében. Elsősorban állattartásból és katonáskodásból éltek. A "kapuk" emlegetésekor aligha a kertkapukra gondolhatott a szír krónikás. A fordító, Kmoskó Mihály a szöveghelyhez ezt a magyarázatot fűzi: "A Kaszpi-kapu alatt a Dariel-szorost, a tenger kapuja alatt a Derbendi-szorost kell értenünk." (Szír írók a steppe népeiről; Balassi, Bp., 2004, 98.)

Ott találjuk az elkövetkező bő háromszáz év kelet-európai történetének megannyi fontos etnikai szereplőjét az amidai barát felsorolásában, az alánoktól és kuturguroktól kezdve az avarokon át a kazárokig és a bolgárokig. Sőt, az a hír járta – Mar Aba és Mar Grigor szír nyelvű életrajza a tanú rá –, hogy egy bizonyos kangar nevezetű nép is sürgölődött arrafelé 440/41-ben, az Urmia-tó és a Kura folyó mellett. Ők tudvalevőleg a későbbi besenyő szövetség rangban első három törzsét/nemzetségét (génoszát) adták.

Nem tévesztvén szem elől témánkat, a háttér futólagos felvázolásához szűkszavúan még annyit, honnan toborozhatták a Szászánidák északi gyepűikre az említett, feltehetően privilegizált népelemeket. A 12. századi egyháztörténet-író, Szíriai Mihály ad nekünk e téren némi útbaigazítást: "A törökök ... lakóhelye északkeleten terül el ... csakis két, kapuszerű helyen jöhetnek ki az ottaniak, és mehetnek be, akik akarnak. Ezek egyike Perzsián túl, keleti vidéken fekszik, másika északon, Ibériától befelé. Ebben hatalmas erődítmények vannak, s az a kapu, amelyről azt állítják, hogy makedóniai Nagy Sándor parancsára épült abból a célból, hogy az ottani nemzeteket a kivonulásban megakadályozza ... Minthogy ... csak azon a két helyen tudnak kivonulni, mikor a tőlük kijjebb levő királyok szorult helyzetbe kerülnek, annyi férfit engedtek közülük kivonulni, amennyit akartak, hogy az ellenségeikkel folytatott harcokban velük legyenek, utána pedig újból hazájukba tértek vissza."

Az idézett szövegben a limes Sasanicus két szakaszáról van szó: az egyik a Kaszpi-tengertől keletre, a másik attól nyugatra húzódott, s az itteni kapukon engedték be a perzsák a sztyeppei hadi utánpótlást. Később Bizáncba és a keresztény Magyar Királyság területére szintén hívtak be ilyen keleti "erősítést", nemcsak a sztyeppéről, hanem a déli muzulmán világból is. 463 körül Priszkosz rhétor kissé mitikus leírásában már arról számol be, hogy ezek az Ókeánosz partvidékéről elvándorló népcsoportok felvették a diplomáciai kapcsolatot Bizánccal.

Adott tehát egy lehetséges háttér ahhoz, hogy elmélkedésünk tárgyát, az iráni 'tej' etimonból képzett dajka és tején/tehén kifejezést a történeti összefüggések rendszerében elhelyezzük. Ódzkodva attól – különösen az alánok jelentőségét a kelet-európai sztyeppén ismerve –, hogy akár csak megkísérelnénk valamiféle végső állásfoglalást kimondani a kérdésben, azt azért mindenesetre leszögezhetjük: a modern kori, anyatejet helyettesítő tápszerek feltalálásáig a szoptatós dajkák igen fontos szerepet töltöttek be a régi társadalmak életében, sokszor az utódok élete vagy halála, a nemzedéki utánpótlás kiegyensúlyozottsága függött tőlük. Nélkülük a csecsemők közül sokan éhen vesztek volna. Mint a nyelvhasználat áttekintéséből első pillantásra kitűnik, annak idején megkülönböztették a szigorú feltételek alapján kiválasztott szoptatós dajkát (ang. wet nurse 'nedves dajka') a szárazdajkáktól. Utóbbiaknál nem állítottak sem életkori, sem különösebb egyéb követelményt, elég volt, ha az illető a gyerekre megfelelően tudott felügyelni. Ebben az esetben nem volt elvárás az anyatejjel való táplálás: a szárazdajka lehetett egy öregasszony is, aki szükség esetén legfeljebb a gyermek szájába rágta az ételt.

A bejegyzés trackback címe:

https://etymology.blog.hu/api/trackback/id/tr7415286668

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Weißkopf 2019.11.07. 14:53:26

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint a dajka szó "déli vagy nyugati szláv eredetű. ... Perzsa jövevényszóként való magyarázata téves."

Feri188 2019.11.07. 16:07:12

@Weißkopf: Igen, gyakran járnak el így, és nem mindig helyesen. Az egyébként alapjáraton finnugorista Munkácsi Bernátot is emiatt dorongolják.

LvT · http://onomastikion.blog.hu/ 2019.11.07. 18:58:29

A blogszerző felvetésére, miszerint „Annál feltűnőbb, hogy a szintén a tejkultúrával kapcsolatos, 'szoptatós dajká'-t jelentő középperzsa dʾyk' (dāyag) mintha elkerülte volna figyelmüket”, reflektál Wießkopf idézete a TESZ-ből: „Perzsa jövevényszóként való magyarázata téves”. Ez utóbbi ui. azért szerepel a TESZ-ben, mert nem kerülte el korábban ez a szó a figyelmet. Sőt az, hogy a TESZ megemlíti, paradox módon azt jelzi, nem eleve elvetendőnek gondolja az irodalom, hanem megvizsgálták, és az nem lehetett az etimológia szakmai mércéje szerint igazolni.

A felvetés több szempontból is problematikus. Az egyik a fonetika oldaláról merül fel, ahol nem is csak egyetlen ponton akad nehézség. Ha vesszük a magyar nyelv közkeletűen iráninak vélt jövevényszavait, akkor az találjuk, hogy a ‹tehén›, ‹tej›, ‹tíz› szavak zöngétlen ‹t›-vel kezdődnek, miközben az iráni párhuzamuk zöngés ‹d›-vel áll. Ugyanakkor a magyar ‹borsó› szó oszmán megfelelője ‹burçak›, a ‹borjú›-é pedig ‹buzağı›. Belső magyar példa az, hogy a mai ‹szántó› szavunkat (helynévként) ‹Σαμτὰγ› alakban találjuk leírva a XI. sz. legelején a veszprémvölgyi apácakolostor adománylevelében. Vagyis egy eredetileg ‹-ak(V)›, ‹-ag(V)› végű szó várt hangalakja a XI. sz. után ‹-ó› vagy ‹-(j)ú›, azaz az említett középperzsa ‹dāyag› szó a mai magyarban kb. ‹*tajó› alakú lenne.

Másrészt az iráni szavak rétege alapvetően kulturális innovációkhoz kötődnek. A dajkaság, mint azt maga a szerző is szemléltette, nem ilyen, hanem már a gyűjtögető-vadászó társadalmakban is ismert, vö. az ausztráliai aranda nyelv ‹ibatja-ndintja› ’dajka’ szava. Így ez a fogalom leginkább a gyermekneveléshez, a családhoz kötődik. Az ilyen szavak is lecserélődhetnek szoros kulturális vagy etnikai kapcsolatok esetén, de akkor ez jellemzően több fogalomkörbe eső szó esetén is megtörténik. Az iráni eredetű szavak esetén tudtommal nincs más ilyen szó, ellenben a szlávval, ahonnan több, a gyermekneveléssel kapcsolatos, nem rokoni, de családhoz kötődő szerepkör neve származik, vö. pl. ‹bába›, ‹mostoha›.

Végezetül azért merülhet fel a magyar ‹dajka› szó esetén a szláv ‹dojka› mellett a középperzsa ‹dāyag› is, mert a szláv és az iráni nyelvág közeli kapcsolatban áll az indoeurópai nyelveken belül, nemcsak a szókincset tekintve, de az igei szóképzésben az ablaut megőrzését tekintve is. A magyar nyelv azonban eltérő időpontokban érintkezett ezzel a két népcsoporttal, és a magyar nyelvtörténetről való ismereteink alapján a hasonló szláv és iráni szóalakok esetén is eldönthető, hogy a kettő közül melyik a forrás.

Csaba121 2019.11.07. 20:42:17

És akkor valószínűleg a délkelet-ázsiai daják szó is ebből származik, ami emberevő orgyilkost is jelent többek közt...

Feri188 2019.11.07. 22:40:20

@LvT:

"nem kerülte el korábban ez a szó a figyelmet"

Nem azt írtam, hogy elkerülte, hanem "mintha elkerülte volna", mert úgy tesznek, mintha ez a paralellum nem létezne. Reticentia, elhallgatás - nem a szócikkben, hanem úgy általában. Másfelől kb. 15 éve szkennelt formában is bőségesen idézek a linkek által mutatott fórumon a TESz-ből, magyar kifejezések esetén az első utam ide vezet. Tehát természetesen nem véletlenül fogalmaztam úgy, ahogyan láthatod.

"a ‹tehén›, ‹tej›, ‹tíz› szavak zöngétlen ‹t›-vel kezdődnek, miközben az iráni párhuzamuk zöngés ‹d›-vel áll"

Hamis sugallat azt állítani, hogy a dajká-nak nincs t-vel kezdődő alakja, az Érdy-kódexben a t-vel kezdődő alakot is megtalálod (426).

Mint ahogy számos más szavunk is váltakozva hol t-vel, hol d-vel jön elő, az egyszerűség kedvéért még egy példa az említett kódexből (96): forum.index.hu/Article/viewArticle?a=152927812&t=9174570

De ugyanígy tagaszt - dagaszt, tugaszol - dugaszol stb. stb.....

"mai ‹szántó› szavunkat (helynévként) ‹Σαμτὰγ› alakban találjuk leírva a XI. sz. legelején a veszprémvölgyi apácakolostor adománylevelében. Vagyis egy eredetileg ‹-ak(V)›, ‹-ag(V)› végű szó várt hangalakja a XI. sz. után ‹-ó› vagy ‹-(j)ú›, azaz az említett középperzsa ‹dāyag› szó a mai magyarban kb. ‹*tajó› alakú lenne"

Velcsov Mártonné tereh szavunkat vizsgálva elsősorban a német eredeztetés ellen kel ki (tracht), és ezt a nézetet képviseli: "A *ter- igetőnek a XI. századi igeneve sem lehet más, mint tereh (tereγ v. tereχ, vő. TA. meneh), jelentése pedig melléknévi szerepben: 'elterülő és nehéz', főnévi szerepben: 'elterülő ~ nagy kiterjedésű-»nehéz vmi' ... Részletesen elősoroltatnak itt a nyelvemlékeket feldolgozó szótárakban (NySz., KÁROLY S.: A BécsiK. nyelvtana, a MünchK. adattára stb.) található alakváltozatok: tereh, terhe, terh, terhő, terő. A nyelvjárási alakváltozatok ezeket még a következőkkel egészítik ki: terhë, terhi, terhű, teré, terő, terē, tere, teri, terű, terű (tért); ezeket pedig nem nehéz a folyamatos melléknévi igenévképző fejlődési állomásainak sorrendjébe besorolni".

Vagyis a tereh-ből is mindenféle változatok előfordultak (és képzések, mint a terhes, ami az Érdi-kódex említett prédikációjában: nehezes).

Jelentésváltozás és etimológia: még egyszer a teher szó eredetének kérdéséhez

Acta Universitatis Szegediensis: sectio ethnographica et linguistica, 29-30, pp. 195-97 (1985)

"az iráni szavak rétege alapvetően kulturális innovációkhoz kötődnek. A dajkaság, mint azt maga a szerző is szemléltette, nem ilyen"

Azt hadd kérdezzem már meg, hogy a tej és a tehén milyen kulturális innovációkat hordozott. Elődeink hirtelen kigyógyultak a laktózérzékenységből?

"azért merülhet fel a magyar ‹dajka› szó esetén a szláv ‹dojka› mellett a középperzsa ‹dāyag› is, mert a szláv és az iráni nyelvág közeli kapcsolatban áll az indoeurópai nyelveken belül, nemcsak a szókincset tekintve, de az igei szóképzésben az ablaut megőrzését tekintve is"

Itt most csak szókincset, jövevényszavakat vizsgálunk, nem nyelvrokonságot. Velcsovné pedig ezzel a megszívlelendő idézettel kezdi a dolgozatát: "KÁROLY SÁNDOR Általános és magyar jelentéstanában (AkK.1970, 255. 1.) a jelentésváltozás és az etimológia kapcsolatának egy rövid fejezetet szentel. Az etimológiai kutatások fejlesztésének érdekében négy dolgot hangsúlyoz itt, ezek közül a 3. és 4. pontból idézem a következőket: »3. Nagyobb gondot kell fordítani, amennyire lehet, a szó régi szövegbeli használatának és szituációs-kommunikációs értékének a megállapítására, ami a régi társadalmi-szituáció lehető ismeretét is megkívánja. 4. Végül meg kell adni az egyedi jellegű, adott sémáktól eltér ő fejlődé s lehetőségét, ha a 3. szempont ezt megkívánja vagy lehetővé teszi. A valószínű és kevésbé valószínű közt nehéz meghúzni a határt: a túlzott kétely éppolyan veszélyes az etimologizálásban, mint a fantázia korlátozatlansága.«"

LvT · http://onomastikion.blog.hu/ 2019.11.08. 00:15:50

A „mintha”-val sem jelent mást az ellenvetésed, mert a lehetőséget alaposan megvizsgálták, és azután vetették el. És nem is hallgatták el, hogy volt ilyen felvetés: hiszen megemlítettek.

Amit említesz az Érdy-kódexből, az hapax, és íráshibánál többre nem értékelhető. Ugyanakkor a ‹tej› mellett sincs ‹*dej›, a ‹tehén› mellett sincs ‹*dehén› és a ‹tíz› mellett sincs ‹*díz›, így egy feltételezett ‹*tajka› mellett sem lehetne ‹*dajka›.

A téma szempontjából indifferens a ‹tereh› szó etimológiája. A lényeg itt is a ‹tereh› → ‹terő› vokalizálódás.

A laktóztoleranciához javaslom Raskó István Honfoglaló gének c. könyvéből A tej emésztésének genetikai és kulturális evolúciója c. fejezetet. Ez is populációgenetikai kérdés, és a mértéke a történeti időkben is változott a magyar népességen belül. A pusztán a török népek közt azért elterjedt a kumisz (a mongoloknál pedig az ajrag), mert az teszi lehetővé a tej felhasználását laktózintoleráns népességben is. Hérodotosz is megemlékezik a szkíták kapcsán erjesztett tejtermék készítéséről.

A Velcsovnétól idézettek közül én azt emelném ki, hogy a fantázia korlátozatlansága veszélyes. A kételyt pedig ő is csak akkor tartja veszélyesnek, ha túlzott. A szakma bevett szabályainak és gyakorlatának számonkérése még csak nem is kétely.

Amúgy itt a ‹dajka› szó etimológiájánál ugyanolyan filológia apparátus veti el az egyik lehetőséget, és valószínűsíti a másikat, mint ami megállapította a szóban forgó középperzsa szó általad figyelembe vett olvasatát. Ha az egyiket túlzónak tartod, a másikat is annak kell tartanod, és akkor már nincs is mihez hasonlítanod a magyar ‹dajka› szót.

A magyar ‹dajka› szóalakon egyébként látszik a fiatal volta. Ha ebből indulnánk ki, és nem a ‹dāyag›-ból, akkor régi hangalak esetén éppen ‹*diú› formát kapnánk (vagy ‹*tiú›-t, ha az Érdy-kódex elírását rendszeresítjük). Ez lett ugyanis a finnugor ‹*pojka› szóból. Az utolsó szótagi torokhang vokalizálódásán kívül ugyanis többtagú szavakban a szó belseji kettőshangzók, itt az ‹oj›, a történeti korban monoftongizálódtak ‹í›-vé vagy ‹é›-vé.

Feri188 2019.11.08. 02:34:10

@LvT:

"a lehetőséget alaposan megvizsgálták, és azután vetették el"

Egy prekoncepció mentén, amely szerint nem lehet közvetlen perzsa kölcsönzés, hiszen a szlávoktól illett eltanulnunk. Minden röhejes csillagos bűvészkedéstől függetlenül legalább három lehetőség áll fenn: (1) közvetlen a perzsából vagy alánból kölcsönöztük, és a szlávok tőlünk, (2) a szlávok és mi is közvetlenül iráni forrásból, (3) a szlávok voltak a közvetítőink.
Egyébként a kényelmetlen kérdés: ha a szlávoktól kölcsönözzük, akkor miért marad meg a d kezdőhang, és ha közvetlenül iráni nyelvből, akkor miért nem?
Hát persze, hogy hapax az Érdi-kódex tajka alakváltozata, hiszen nem a te álláspontodat támasztja alá! Afölött elsiklasz, hogy ugyanazok a szavaink váltakozva t-vel és d-vel vannak lejegyezve? Arra mi a magyarázat?
A laktóz-intoleranciát poénként hoztam föl, de ha már ráharaptál: mennyiben érinti ez tej szavunk műveltségi voltának kérdését? A szarvasmarhafélék nőstényeire alkalmazott "tehén" az mitől válik műveltségszóvá?

"Amúgy itt a ‹dajka› szó etimológiájánál ugyanolyan filológia apparátus veti el az egyik lehetőséget, és valószínűsíti a másikat, mint ami megállapította a szóban forgó középperzsa szó általad figyelembe vett olvasatát"

Az olvasat kialakításának nézetem szerint semmi köze az adott kifejezés "eredetének" vizsgálatához,hacsaknem az, hogy mindegyik nyelvészkedés.

Feri188 2019.11.08. 02:41:03

@Feri188: Pontosabban hapaxnak lehet, hogy az (ha nem hozom fel, ez is elsikkad), de mitől lenne nyilvánvaló elírás? Egy olyan szövegkörnyezetben, ahol hemzsegnek a ma [d] kezdőhangzóval mondott szavak [t]-vel kezdődő változatai?

Feri188 2019.11.08. 02:47:54

@LvT:

"A lényeg itt is a ‹tereh› → ‹terő› vokalizálódás"

S azért nem a dajak → dajka, mert nem a hangátvetés passzol most a teóriádba. A nyelvhasználat nem valami egysíkú sablon szerint változott az elmúlt évezredben, hanem igen sokszínűen, területenként, nyelvjárásonként is eltérően.

Feri188 2019.11.08. 04:19:51

@LvT: Az nem tűnik fel, hogy az Érdy-kódexben dajka helyett tajkát, dagályos helyett tagályost írnak? Ugyanígy másutt a régi nyelvemlékekben váltakozik a két ejtési mód: tagaszt - dagaszt, tugaszol - dugaszol, tegeszre - degeszre eszi magát stb. Egyszerű zöngés-zöngétlen párok, s nem azért, mert a szerző/másoló logopédusra szorult volna. Mai viszonyok között igen, de nem nyelvtörténetet vizsgálunk? Az egyiknél a torok mozog, a másiknál nem - adott nyelven belüli fonetikai probléma.

Terézágyú 2019.11.08. 09:37:27

A lényeg, hogy lehessen megint panaszkodni, hogy "a hivatássos nyelvészek bántanak engemett"....

Lobo Marunga 2019.11.08. 11:00:34

A hivatásos nyelvészek nyilván mind hülyék... :)
Feri és LvT vitájában utóbbinak tudok igazat adni, akárhogy csűröm-csavarom, alaposabb, és minden összefüggésre kitér. Azzal cáfolni, hogy egy előfeltevésből indul ki, elég gyenge érv, Ferinek is van előfeltevése, miszerint a "hivatalos" nyelvészek tévednek az előfeltevésük miatt...
Ilyen távolságból a nyelvtörténetben csak elméletek vannak, 100%-os bizonyosságról nem beszélhetünk. Így első blikkre Feri elmélete jól hangzik, és nagyon érdekes a poszt, nagyjából 25-30%-ra becsülném a valószínűségét, ami nem rossz. LvT-ét pedig - bár nem olyan vonzó, és olyan jó lenne egy forradalmian új és zseniális elmélet - nagyjából 75%-os valószínűségre tenném. Ez van...

Feri188 2019.11.08. 12:46:32

@Lobo Marunga: Nos, az a helyzet, hogy se idő, se keret nincsen e kommentekben annak kifejtésére, miért abszolúte komolytalan és módszertanilag - finoman szólva - megalapozatlan az indogermán indíttatású csillagos nyelvészkedés. Magam kőkemény lejegyzett adatokból dolgozom, s úgy gondolom, pláne diszkréten szólva ingatag "szabályszerűségek" alapján, nincs helye itt az összehasonlító nyelvészetben kissé túltengő, írott források előtti kikövetkeztetéses nyelvészkedésnek. Ennek kritikáját megkapták már többfelől, megfelelő helyeken, beismerése legtöbbjük számára nyilvánvalóan lélektani összeroppanással járna.
Javaslom mindenekelőtt a konkrét kérdésekre választ adni, például hogy az iráni [d] miért vált volna szükségszerűen minden esetben [t]-vé a magyarban, míg szláv kölcsönzések esetén a [d] miért nem. Összetettebb dolgok ezek, mintsem egy ilyen egyszerű sablonnal el lehetne intézni, ahogy az etnikai formálódások is.
Magam egyébként sem "antifinnugorista", sem szlávellenes nyelvészeti nézőpontot nem foglalok el, sőt bizonyos esetekben még az általános felfogással szemben is szláv > magyar kölcsönzés mellett foglaltam állást.

Feri188 2019.11.08. 12:49:10

@Lobo Marunga: Nem, nem hülyék a hivatásos nyelvészek, sőt nagyon okos és szorgalmas koponyák. És még csak nem is feltétlen tudományon kívüli mozgatórugók vezérlik őket, amikor egyértelmű tévedéseket követnek el.

Feri188 2019.11.08. 12:55:10

Tehát marad többek között a kérdés: miért ejtenék a magyarok az iráni nyelvekből kölcsönzött szavakat feltétlen [t] kezdőhanggal az eredeti [d]-s helyett, s ugyanez szláv vonalon miért nem valósul meg? Biztos, hogy ez minden esetben így van, vagy az "iráni kölcsönszavak" válogatási köre önkényes?

Feri188 2019.11.08. 12:55:58

@Lobo Marunga: Annak azért örülök, hogy legalább Facebookon nem bocsátod népszavazásra a kérdést :)

Lobo Marunga 2019.11.08. 12:58:51

@Feri188: Igen, ez egy jó kérdés. Azaz kérdések. És az első tulajdonképpen tök mindegy. Sokkal lényegesebb a második, miszerint mindig így van-e. Mert ha igen, akkor lehet szabályszerűséget találni. Ha nem, akkor lesz érdekesebb az első kérdés, mert ha van magyarázható oka a kivételnek, akkor még mindig megmaradhat a szabályszerűség.

Lobo Marunga 2019.11.08. 13:07:38

@Feri188: Tekintélyelv és tudománypolitika mindig volt és mindig lesz a tudományban. Az egyetlen, ami ezt felülírhatja az a megcáfolhatatlan tényszerűség. Na és éppen ez az, ami a nyelvtörténetben nagyon ritkán áll rendelkezésre. Ezért nem lehet szerintem soha 100%-os valami ebben a tudományban. és ezért beszélhetünk mindig csak elméletekről. Ha egy elméletet valaki kizárólagosnak mond ki, akkor politikai/tudománypolitikai/világnézeti (stb. nem kívánt törlendő) állásfoglalást tesz. Teheti, miért ne tehetné. De semmit nem mondhat arra, aki másféle állásfoglalást tesz, legfeljebb annyit, hogy nem ért vele egyet. Ha nem tesz állásfoglalást, akkor viszont annyit tehet, hogy minden elméletet számításba vesz. Aztán jöhet a kirakós: Egy elmélet hogyan illik bele egy nagyobb, átfogó elméletbe? És lehet ezt folytatni a végtelenségig. Miáltal felmerül a kérdés: Kell-e nekünk nyelvtörténet. Én szeretem a nyelvtörténetet, de nyugodtan ki merem jelenteni, hogy tökéletesen kerek lenne nélküle a világ. Sőt! Lehet, hogy a magyarságtudatunknak nagyon sokat használna, ha nyelvtörténeti viták nem lennének, és nem azon agyalnánk, miért mondunk ezt vagy azt így vagy úgy a magyar nyelvben, hanem inkább azon, hogy hogy mondunk valamit a magyar nyelvben, vagy hogy mondjunk valamit magyar nyelven. Megkockáztatom, hogy nyelvtörténet nélkül nem szegényebbek, hanem gazdagabbak lennénk. Pedig mondom, én szeretem...

Feri188 2019.11.08. 13:17:02

@Lobo Marunga:

"akárhogy csűröm-csavarom, alaposabb, és minden összefüggésre kitér"

Hát ne csűrjed-csavarjad, hanem nézd meg tételesen, és várjuk meg az olyan kérdésekre a feleletet, hogy a párosujjú patások egyes képviselőinek nőstényeire alkalmazott "tején/tehén", no meg hát maga a "tej" mitől műveltségszó. Elhiszem, hogy a felmondott lecke első nekifutásra "koherens rendszer", de érdemes megnézni, miféle módszertan alapján.

Lobo Marunga 2019.11.08. 13:34:23

@Feri188: Jaja, ez igaz. És emiatt is kezdem egyre inkább rossz értelemben l'art pour l'art-nak érezni az egész nyelvtörténetet... :)

Lobo Marunga 2019.11.08. 13:36:40

@Lobo Marunga: Kicsit még cizellálva: Merthogy ahhoz, hogy eldöntsük, műveltségszó-e vagy sem, először létre kell hoznunk a műveltségszó fogalmát, és pontosan definiálnunk is kell. Ha ez a definíció már senki által nem vitatott, és teljes mértékben elfogadható, akkor jöhet a megfeleltetés. Vagyis komoly vita kell ahhoz, hogy a vita eldöntéséhez szükséges fogalmat megalkossuk...

LvT · http://onomastikion.blog.hu/ 2019.11.08. 18:39:56

@Feri188: 1/2. rész:

>> Egyébként a kényelmetlen kérdés: ha a szlávoktól kölcsönözzük, akkor miért marad meg a d kezdőhang, és ha közvetlenül iráni nyelvből, akkor miért nem? <<

A kérdés nekem nem kényelmetlen: a nyelv időben változó fonotaktikai rendszere miatt. Ugyanazért, amiért a korai Duna-medencei átvételekben még feloldódott a szó eleji mássalhangzó-torlódás, vö. ‹iskola›, az újabbakban pedig már nem, vö. ‹skála›. Az ősmagyar kor elején még nem volt lehetséges zöngés zárhang a szó elején, az intenzív török kapcsolatok időszaka alatt azonban ezeket befogadta a nyelv, ahogy később a szó eleji torlódásokat is.

A feltételezés szerinti szó eleji ‹d› viselkedése így időbeli bélyeg. Azt egyértelműen kijelöli, hogy nem a ‹tej› és a ‹tehén› szavakkal egy időben, tehát nem a középperzsával lehetséges érintkezés időszakában került be a nyelvbe, hanem jóval később. Az ebben az időben a magyarokkal együtt élő jászoktól közszó nem kerül a magyarba, a jásszal legközelebbi rokonnak gondolt oszétban pedig az alábbi, a ‹dajka› alapjául nem szolgálható szavak vannak szótárazva ’dajka, dada’ értelemben: ‹дыджызæ, дзидзидарæг, сывæллонгæс›. Az inkriminált középperzsa ‹dāyag›-nak leginkább megfelelő szó, a ‹дæйæг› szótári feloldása ’сосущий’, azaz ’szopó(s)’, tehát nem a dajkát illeti, hanem a gyermeket. — slovar.iriston.com

>> Hát persze, hogy hapax az Érdi-kódex tajka alakváltozata, hiszen nem a te álláspontodat támasztja alá! Afölött elsiklasz, hogy ugyanazok a szavaink váltakozva t-vel és d-vel vannak lejegyezve? Arra mi a magyarázat? << … >> Az egyiknél a torok mozog … <<

Nem sikkadtam el, hanem erre mondtam, hogy hapax: nem volt hatással a magyar nyelvközösségre, sem az Érdy-kódex szerzője előtt, sem utána nem követte senki ezt a jelenséget. Így ez a zöngétlenedés akkor és ott, annál a személynél történt, nem vezethető vissza a középperzsának megfelelő időtávolba, még akkor sem, ha a kódexnek ezt a jelenségét valósnak vesszük.

A magyarázat a fentiek értelmében lényegtelen is, arra csak akkor lenne szükség, ha nem csak hapaxról lenne szó. Amúgy nincs igazad, a torok a zöngés hangoknál sem mozog jobban, mint a zöngétleneknél (a torokban képzett hangok is lehetnek zöngések vagy zöngétlenek). A magyarban a zönge vagy a hiánya együtt jár a lenis és a fortis képzési mozzanattal is. Ez azonban nem minden nyelvben van így, a közeli bajor-osztrák nyelvjárásokban a ‹d›-t és a ‹t›-t nem a zönge vagy a hiánya különbözteti meg, hanem csak a lenis vagy a fortis képzésmód különbsége. Ezt szemlélte Gárdonyi az Egri csillagokban a magyarul megtanult német pattantyússal: „Az ágyúk mellett egy göndör hajú, szőke német pattantyús oktatta a parasztokat. » Mikor én mondok bor, akkor adjál bor! Mikor én mondok düssz akkor adjál düssz!« A parasztok komoly arccal hallgatták a tűzmestert. Dobó elmosolyodott: »Venn szi szangz bor, dann bekommen szi keine pulver, veil das bor keine pulver iszt, szondern vein.«” A középkori kolostorokban is volt peregrinitás, külföldi születésű szerzetesek jöttek Magyarországra, a kódexeket pedig úgy sokszorosították, hogy felolvasás után írta le több szkriptor. Ebben a környezetben plauzibilis az Egri csillagok jelenete miatti félrehallás.

>> A szarvasmarhafélék nőstényeire alkalmazott "tehén" az mitől válik műveltségszóvá? <<

A szarvasmarhatartás a legeltetéses gazdálkodás sajátos válfaja: egy sajátos kultúra, egy sajátos műveltség. A kultúrához kötődő szókincs része műveltségszavak. A laktózintolerancia szempontjából pedig éppen a tehéntej jelent kiemelt faktort: ezért vehették át a ‹tehén› mellett a ‹tej› szót is a szarvasmarhatartással frissen megismerkedett magyarok az átadó iráni népességtől (előbb specifikusan ’[erjesztett] tehéntej’ jelentésben, majd a laktóztolerancia növekedésével általános ’tej’ értelemben). — A ’dajka’ fogalom viszont nem kötődik iylen specifikus kultúrához, műveltséghez, vö. a korábbi hozzászólásomat, amelyik szerint az ausztrál bennszülött szókincsben is benne van állattartás nélkül.

LvT · http://onomastikion.blog.hu/ 2019.11.08. 18:40:26

@Feri188: 2/2. rész:

>> Az olvasat kialakításának nézetem szerint semmi köze az adott kifejezés "eredetének" vizsgálatához,hacsaknem az, hogy mindegyik nyelvészkedés. <<

Az etimológia vizsgálatához definíció szerint hozzátartozik a hangtestek vizsgálata, összevetése. A csak írott formában fennmaradt nyelvek esetén, amilyen a középperzsa is, a hangtestet nem lehet vizsgálni, helyette az olvasatot kell vizsgálni. Eleve, ha azt láttad volna leírva, hogy دايك, ne merül fel benned a magyarral való párhuzam: tehát neked is kellett egy megfelelő olvasat, hogy etimológiai felvetést készíts annak alapján.

>> S azért nem a dajak → dajka, mert nem a hangátvetés passzol most a teóriádba. <<

Ezt is a lehetőséget is áttekintettem, erre írtam azt, hogy »A magyar ‹dajka› szóalakon egyébként látszik a fiatal volta. Ha ebből indulnánk ki, és nem a ‹dāyag›-ból, akkor régi hangalak esetén éppen ‹*diú› formát kapnánk (vagy ‹*tiú›-t, ha az Érdy-kódex elírását rendszeresítjük). Ez lett ugyanis a finnugor ‹*pojka› szóból. Az utolsó szótagi torokhang vokalizálódásán kívül ugyanis többtagú szavakban a szó belseji kettőshangzók, itt az ‹oj›, a történeti korban monoftongizálódtak ‹í›-vé vagy ‹é›-vé.«

Valójában benignus voltam, azért foglalkoztam a ‹dāyag›-gal, mert az a te felvetésed szempontjából még a jobbik verzió.

Feri188 2019.11.10. 01:35:23

@LvT:
1/5. rész:
"a korai Duna-medencei átvételekben még feloldódott a szó eleji mássalhangzó-torlódás, vö. ‹iskola›, az újabbakban pedig már nem, vö. ‹skála›. Az ősmagyar kor elején még nem volt lehetséges zöngés zárhang a szó elején, az intenzív török kapcsolatok időszaka alatt azonban ezeket befogadta a nyelv, ahogy később a szó eleji torlódásokat is"

Érdekes, hogy ezekben az "intenzív török kapcsolatok előtti" időkben ilyen latin eredetű mássalhangzó-torlódásokat találunk a szó elején a Duna-medencében:

skarlát (?1227, 1395 k.) - vö. and. arab يسكارلات (yskarlát, iškarlāt), sp. escarlata, fr. écarlate
skorpió (1395 k.) - vö. ófranc. scorpïon, escorpïon, baszk eskorpioi, galego escorpión, kat. escorpí

Ezek természetes folytatása - váltakozva az ejtéskönnyítő magánhangzóval és anélkül, vagy épp metatézissel:
iskola (1495 e.), oskola, üskola stb.
skatulya (1544), iskatulya, katula, kastulya stb.
skrupulus (1578)
skandalum (1592), skandál
skorbut (1676)
skála (1811)
Utóbbinál Zaicz szerint: "A magyar szó ’foksor, fokmérő’ jelentése német, ’hangsor’ jelentése pedig olasz hatást tükröz."

Most arról ne beszéljünk, hogy a török főváros nevét pont az oszmán korszakban mi magyarok ejtettük következetesen Sztambulnak, Isztambul helyett, 10. századtól követhető örmény és arab mintára - a Hunyadival levelezgető albánokkal együtt (Stamboll). Amíg tehát maguk az oszmánok İstanbul-t ejtettek (lásd például Sa'd ad-Din hodzsánál: "Isztanbul városa - melynek másik neve Kosztantinie"), nálunk inkább a szó eleji torlódásos alak terjedt el. Török hatást gyanítani tehát az általad említett jelenség hátterében igen bajos.
Egyébként az oszmánok még térképen se voltak, amikor Maszúdí 947-ben a város görög lakóira hivatkozva megjegyzi, hogy azok Konsztantinopoliszt "Istan Bulin"-nak hívják (az arabban nincsen p).
Itt is ugyanaz a helyzet tehát: ahány nyelv, annyiféleképpen adja vissza, torzítja, csonkítja az eredeti neveket. A szlávok a polisz-t rövidítgetik mindenütt (polisz > pol), sőt a héberül írók simán le is hagyták a toponímáról: קושטנדינה (Kuštandina). A magyar pedig nem a tőled elvárt módon járt el, nem követte az oszmánli gyakorlatot, hanem éppen ellenkezőleg.