Én kérek elnézést.

A következőkben ismét egy eretnek, a "hivatalos" nyelvészeti kánontól elrugaszkodott véleménynek fogok hangot adni, egy újabb délnyugat-ázsiai párhuzam segítségével.

224. április 28-án Ardaḫšīr perzsa uralkodó, Pārs királya a Hormozdgān (Rām Hormuz) melletti síkságon legyőzte IV. Ardawān parthus nagykirály seregét, megkaparintva a birodalom irányítását (Tabarī, The History of al-Tabarī, The Sāsānids, the Byzantines, the Lakhmids, and Yemen; ford. C.E. Bosworth, State University of New York Press, Albany, 1999, 815–8, 821; K. Maksymiuk, Polityka Sasanidów wobec wschodnich prowincji Cesarstwa Rzymskiego w III w. n.e., Instytut Historii Akademia Podlaska, Siedlce, 2005, 32–5; T. Daryaee, Ardaxšīr and the Sasanians' rise to Power, in: Anabasis 1 /2010/, 236–55). A Szászánida-dinasztia gyorsan megszilárdította hatalmát, s hamarosan már – akárcsak parthus elődei, az Arszakidák – Rómával mérte össze az erejét. Egy újabb perzsa birodalom volt kialakulóban, saját hivatalos nyelvvel és írásbeliséggel.

Nyelvészeti szempontból középperzsa időszaknak mondjuk ezt a kort, a "perzsa reneszánsz", a Szászánidák korát.

Az említett államalakulat történetével foglalatoskodva bukkantam rá a híres orosz származású orientalista, Vlagyimir Fjodorovics Minorszkij – vagy ahogy jobban ismerjük, Minorsky – négy tanulmányára, abban is a boncolgatás tárgyául szolgáló hősrege, Fakhr-od-Dīn Ās'ād Gorgānī szeldzsuk költő (Firdauszí kor- és pályatársa, † 1054 körül) parthus eredetű, de legalábbis a Szászánida-kori előkelő parthus nemzetségek hagyományait örökítő, Vīs o Rāmīn című szerelmi eposzának egy érdekes részletére (Vis u Ramin: A Parthian Romance, in: Bulletin of the School of Oriental and African Studies, vol. 11, 1943–46, pp. 741–63; vol. 12, 1947–48, pp. 20–35; vol. 16, 1954, pp. 91–92; New Developments, vol. 25, 1962, pp. 275–86).

A történet – amely a Wolfram von Eschenbach Parszifál-ja és Manūščihr Dādestān-ī dēnīg című pahlavi munkája közötti messzemenő átfedésekhez hasonlóan Trisztán és Izolda száz évvel később lejegyzett szerelmi románcával mutat közeli rokonságot – a következőket adja elő. Élt egyszer egy előkelő fiú és egy lány. Az utóbbit Vis-nek, az előbbit Rāmin-nak hívták. A két címszereplő tejtestvérek voltak, mivel közös dajka szoptatta őket. A leány Hamadān királynőjének, Šahrunak, valamint a parthus Qāren család egyik férfitagjának gyermekeként látta meg a napvilágot, a vele egy emlőn nevelkedő Rāmin pedig a marvi uralkodó, Moʾbad fia volt. Az élvezetes leírásokban bővelkedő, rendkívül fordulatos cselekmény mellőzésével most csak a számunkra fontos vonatkozások említésére szorítkozunk. A történet indító motívuma, hogy Šahru visszautasítja Moʾbad házassági ajánlatát, cserében megígéri, hogy leánygyermeke születése esetén említett utódát adja majd hozzá feleségül. Hosszas bonyodalmak után Moʾbad elnyeri a szépséges Vis kezét, aki egyébként már túljutott egy menstruáció miatt el nem hált házasságon – tulajdon bátyjával, Viruval. Innentől kezdve nyomon követhetjük az újdonsült férj vesszőfutását és ismételt felszarvaztatását. Vis ugyanis beleszeret Rāminba, Moʾbad fivérébe, mindjárt abból az alkalomból, hogy az az ifjú arát testvére parancsára Marvba kíséri.

A szerelmespár minden alkalmat megragad, hogy érzelmeit fizikális síkon is beteljesítse. Közös dajkájuk praktikáinak köszönhetően – Moʾbad éberségének dacára – nagyrészt sikerrel járnak, s bár viszonyuk többször lelepleződik, és szakítanak is egymással, a szerelmi dráma végül a gondos dada ténykedése folytán szerencsés véget ér. A pozitív kicsengésű mű az iszlám előtti korszak erkölcsi sajátságai mellett számos régi középperzsa és élőszóbeli közlést és kifejezést megőrzött, ezért a történeti nyelvészetnek is becses forrása.

Mint számunkra legfontosabb részlettel, most csak a történet kulcsfigurájaként megjelenő szoptatós dajka megnevezésével foglalkozunk behatóbban. Már a zoroasztriánus források egyértelművé teszik, hogy a mohamedán hódítást megelőzően elterjedt gyakorlat volt a szoptatós dadák alkalmazása Perzsiában. Maga Gorgānī a középperzsa dʾyk' / dāyag helyett a dāya szót használja a szerelmesek cinkostársaként munkálkodó dajka említéskor, kortársához, Firdauszíhoz hasonlóan.

A sumér agyagtábláktól kezdve (ők az eme₂ kifejezéssel és származékaival, míg az akkádok a mušēniqtu-val éltek) se szeri, se száma a szoptatós pótanyukák felbukkanásának a különféle nyelvekben és kultúrákban. Ilyen dajkák igénybe vételét többféle ok, illetve szempont indokolhatta. Elsődlegesen természetesen az az eset, amikor az anyának valami okból nincsen, vagy nem elegendő mennyiségű a teje. Ehhez járult az ókorban az a hiedelem, mely szerint a terhesség utolsó hónapjaiban és a szülést követő néhány órában megjelenő – gyakran savanyú – előtej (colostrum) káros az újszülött számára, ezért az első napokban tiltották az anyukáknak a szoptatást, helyette szoptatós dajka közreműködését javasolták, mivel egyáltalán nem voltak tudatában az előtejfogyasztás fontosságának. Egy harmadik szempont már a korai időkben társadalmi jellegű megfontolás lehetett: az előkelő nők rangon alulinak tartották csecsemőjük "direkt" táplálását, illetve attól tartottak, hogy az említett tevékenység, miként a kisgyermek istápolása úgy általában, elvonja figyelmüket és energiáikat az egyéb tennivalóktól. Ha az anya szüléskor vagy közvetlenül azt követően meghalt, a csecsemőtápszerek feltalálása előtti korokban egyetlen esély kínálkozott a gyermek életben maradására: ha anyatejes dajkát fogadtak mellé. Ugyanez igaz azokra az esetekre is, amikor – napjaink babamentő inkubátorainak megjelenése előtt – az újszülöttet "kitették", elhagyták.

A csecsemők szoptatására nemegyszer bizony állatok segítségét kellett igénybe venni, kecskéét, birkáét, szarvasmarháét, szamárét stb., sőt az emlő karbantartása céljából, illetve hogy a kismama teje el ne apadjon, egy szoptató nő számára javallott volt ennek fordítottja is, azaz például egy kutyakölyök táplálása saját melleiből. Az esetek döntő többségében természetesen nem ez jelentette a megoldást, hanem ha szoptatós dajkát béreltek. Ez olyannyira bevett gyakorlattá vált, hogy az ókori Rómában egyenesen tejoszlopot (Columna lactaria) állítottak fel: itt, a Forum Holitoriumon nyílt alkalma a szegényebb szülőknek gyermekeiket átadni jótékonysági szoptatásra, a módosabbak pedig itt fogadhattak alkalmazottakat csecsemőik mellé.

Perzsiában az iszlám előtti szokások ugyanúgy, mint mohamedán szankciók, biztosították e gyakorlat folytatását, különösen a tehetősek körében. A 11. századi Kaykāvūs ibn Eskandar szerint az apának kellett az intelligens, szelíd és kedves szoptatós dajkát kiválasztani, míg a Korán (65:6, 2:233) a feladatot az anyára testálta. Nem volt elhanyagolható szempont a szoptatós dajka kiléte már csak azért sem, mivel a Parthus, valamint a Szászánida Birodalomban, mint oly sok más kultúrában, úgy hitték, a dajka tejével a rossz tulajdonságok átöröklődhetnek a gyermekbe. A Próféta unokatestvére, ʿAlī b. Abī Ṭāleb imám arra figyelmeztette nyáját, hogy ugyanolyan körültekintéssel kell eljárni a szoptatós dajka kiválasztásánál, mint a feleség esetében, a szoptatás ugyanis befolyásolhatja a gyermek személyiségét. Sőt, a perzsák meggyőződése szerint nemcsak a táplálást végző dada jelleme, hanem a hangulata is hatással van a csecsemő személyiségfejlődésére. Például ha a dajka ideges, a šīr-e jūš, 'a szorongás teje' a gondozottnál verbális visszamaradottságot idézhet elő.

A modern tápszerek megjelenése előtt szerte Perzsiában szoptatós dajkákat rendeltek kisgyermekeik mellé a tehetősebb szülők. Különösen nomád nőket (Nomadenweiber) fogadtak szívesen dājeh-ként, mint Naszreddin perzsa sah udvari orvosa írja (J.E. Polak, Persien – Das Land und seine Bewohner; Brockhaus, Lipcse, 1865, I/195).

Jakob Eduard Polak, a perzsa sah zsidó háziorvosa kétkötetes művében megemlékezett a dājeh-ekről, a perzsák szoptatós dajkáiról. Szerinte előszeretettel toborozták a környező nomád népek köréből ezeket a dajkákat. Polak Csehországban született, Prágában és Bécsben tanult, majd 1851-ben került Perzsiába. Ura, az 1889-ben Magyarországon is tiszteletét tevő Naszreddin sah a Szászánida II. Šāpur és a Száfávida I. Tahmasp után a harmadik leghosszabb ideig regnáló perzsa uralkodó volt.

Az indiai, görög, római, arab és perzsa források részletes és figyelemre méltó leírását adják az ideális szoptatós dadának. Huszonöt és harmincöt év közötti, kellemes arcú, közepes termetű, nagymellű, bölcs és jóindulatú nőnek kellett lennie. Huszonöt napon és kissé több mint két hónapon belül szülnie kellett a dajkaság megkezdése előtt. Olyanok nem jöhettek szóba, akik elvetéltek. Mellbimbóinak szilárdnak és közepesen nagynak kell lennie, tejének édesnek, és se nem túl hígnak, se nem túl sűrűnek. A tej zsír- és tápanyagtartalmát úgy próbálták vizsgálni, hogy vízszintesen tartott körmükre csöppentettek belőle. Ha gyöngy formát vett fel, és tapadt, majd a döntött felületen legördült, sűrűségét megfelelőnek ítélték. Időnként szoptatós dajkát hívtak az anyja által táplált csecsemőhöz is, amikor annak hasmenéses jellegű problémái adódtak.

A dajkának tilos volt szexuális kapcsolatot létesítenie a szoptatás ideje alatt, és elvárták, hogy tartsa fenn a személyes higiéniáját, mindig jó illatú legyen. Télen szoptatás előtt melegíteni kellett az emlőit, nyáron pedig a mellbimbóit vízben lehűteni. Rendszeres időközönként kellett táplálnia a csecsemőt, és néhány naponként ellenőriznie a tejet, hogy megbizonyosodjon, annak zamata, állaga kellemes-e. Ha az íze kellemetlen volt, almát, datolyaszilvát etettek vele, vagy dinnyével és egyéb ételekkel kellett javítania rajta. A csecsemő természetes szülei gondoskodtak arról, hogy ezek az ételek rendelkezésére álljanak. A szoptatós dajka gyakran a gyermek felcseperedése után is fontos szerepet töltött be a háztartásban, mint Polak is megjegyzi. A férfivá érett fiúcsecsemő és szoptatós dajkája közötti szexuális kapcsolatot a Korán tiltotta (4:27). (A. Giladi, Infants, parents, and wet nurses: Medieval Islamic views on breastfeeding and their social implications, Brill, Leiden–Boston–Köln, 1999)

Az Újvilágba is begyűrűzött a szoptatós dajkák megbízásának, sőt a kisdedek közvetlenül állatok által való táplálásnak a szokása. Ezen az 1903-ra datált képeslapon egy kubai szoptatós dada látható, amint a gondjaira bízott csecsemőt egy kecske tőgyéhez emeli. A juhot, kecskét, olykor a lovakat és a bivalyokat (sőt a Közel-Keleten egészen a legkorábbi sumér időkig a szarvasmarhát is) hátulról, két hátsó lába irányából fejték. A magyar Alföldön a 20. századig fennmaradtak ezek az ősi technikák. (Gyengébbek kedvéért: semmiféle sumér, szkíta stb. eredetet, ősnyelviséget és egyéb baromságot nem akarok bizonygatni még véletlenül sem ezekkel az adatokkal.)

Tehén és tej szavunk iráni összefüggéseit, sőt gulya szavunk kaukázusi kapcsolatait nem vonják különösebben kétségbe a hivatásos nyelvészek. Annál feltűnőbb, hogy a szintén a tejkultúrával kapcsolatos, 'szoptatós dajká'-t jelentő középperzsa dʾyk' (dāyag) mintha elkerülte volna figyelmüket. Elegendő pedig belelapozni néhány könnyen hozzáférhető szakmunkába, hogy a Gorgānīnál felvett fonál kezeink között tovább gombolyodjon.

Hevenyészett áttekintésünk során a következő párhuzamokra leltünk Irán, Transzkaukázia és Belső-Ázsia vidékein: oszét däïn, däyun, jagnobi diy- 'szopik', pasai dōy '(tejet) fej', avesztai daēnu- 'nőstény állat', pahlavi dāyag, dayeak, farszi dāyah 'szoptatós dajka', kurd dā(yk), dī, dīa, gurani dā(ya), talesi dāya 'anya' (vö. dajkál 'babusgat, anya módjára gondoskodik vkiről'), szanglecsi dāya 'dajka' (C.A. Cathcart, Studies in Iranian Dialectology and Dialectometry, Berkeley, 2015, 115; M. Omidsalar–Th. Omidsalar, Dāya, in: Encyclopaedia Iranica 7/2 /1996/, 164–6; K. GhaneaBassiri–P. Robertson ed., All religion is inter-religion; Bloomsbury Plc, London, 2019, 85). Véletlenül még a szóbokor egy másik képviselőjébe, dada szavunk megfelelőjébe is sikerült belebotlanunk, az anyát jelentő zazaki dāδ képében – ugyanúgy, ahogy a dajkát, dadát jelentő angol nanny visszhangra lelt a szaka nāni 'anya' szó formájában (Cathcart i.m. 106). Az emlő, csecs, kebel diszkrét megjelölésére használt grúz żużu pedig "eszem a zuzádat" fordulatunkkal villant fel furcsa, dermesztő képzetbeli hasonlatosságot (Stephen H. Rapp Jr., The Sasanian world through Georgian eyes: Caucasia and the Iranian commonwealth in Late Antique Georgian literature, Routledge, London, 2014).

Nincs más hátra – gondolhatjuk –, csak hanyatt dőlni a karosszékünkben, és azon elmélkedni, vajon hogy a csudában kerülhettek ezek a műveltségszónak legfeljebb nagy jóindulattal nevezhető őslenyomatok hozzánk magyarokhoz. Talán nem ártana körbetekinteni a Kaukázus bűvös ormaitól délre.

A 6. század derekán, 569 körül egy szerzetes a Tigris folyó menti Amida városában, a mai Diyarbakır mellett szír nyelven átdolgozta a Leszbosz szigeti Mütiléné püspökének, Zakariás rhétornak az Egyháztörténetét. Ennek az Ál-Zakariásként nyilvántartott szerzetesnek a munkájából idézünk: "a szelíd lelkű Jusztiniánosz uralmának huszonnyolcadik ... éve ... A hunok közé tartoznak, és a kapukon belül vannak: būrgārē, külön nyelvvel bíró pogány és barbár nemzet, több városa van; allānājē, ezeknek öt városuk van; a Ddw népéhez tartozók, ezek hegyek között laknak, és erődeik vannak; ūngūr, sátorlakó nép; ūġār, sāber, būrgar, kūrtargar, ābār, kāser, dīrmar, sarūrgūr, bāġarsīq, kūlas, abdel, eftalīt, ez a tizenhárom, sátrak alatt lakó, a jószág, a halak és vadállatok húsából, valamint fegyverekből élő nemzet".

I. Iustinianus császár uralmának a szövegben emlegetett 28. éve az 555. esztendőt adja. A tudósítás szerint ekkoriban tucatnál is több sztyeppei eredetű közösség élt letelepítve a Szászánda Perzsia kaukázusi vidékein, a hegyvonulat déli előterében. Elsősorban állattartásból és katonáskodásból éltek. A "kapuk" emlegetésekor aligha a kertkapukra gondolhatott a szír krónikás. A fordító, Kmoskó Mihály a szöveghelyhez ezt a magyarázatot fűzi: "A Kaszpi-kapu alatt a Dariel-szorost, a tenger kapuja alatt a Derbendi-szorost kell értenünk." (Szír írók a steppe népeiről; Balassi, Bp., 2004, 98.)

Ott találjuk az elkövetkező bő háromszáz év kelet-európai történetének megannyi fontos etnikai szereplőjét az amidai barát felsorolásában, az alánoktól és kuturguroktól kezdve az avarokon át a kazárokig és a bolgárokig. Sőt, az a hír járta – Mar Aba és Mar Grigor szír nyelvű életrajza a tanú rá –, hogy egy bizonyos kangar nevezetű nép is sürgölődött arrafelé 440/41-ben, az Urmia-tó és a Kura folyó mellett. Ők tudvalevőleg a későbbi besenyő szövetség rangban első három törzsét/nemzetségét (génoszát) adták.

Nem tévesztvén szem elől témánkat, a háttér futólagos felvázolásához szűkszavúan még annyit, honnan toborozhatták a Szászánidák északi gyepűikre az említett, feltehetően privilegizált népelemeket. A 12. századi egyháztörténet-író, Szíriai Mihály ad nekünk e téren némi útbaigazítást: "A törökök ... lakóhelye északkeleten terül el ... csakis két, kapuszerű helyen jöhetnek ki az ottaniak, és mehetnek be, akik akarnak. Ezek egyike Perzsián túl, keleti vidéken fekszik, másika északon, Ibériától befelé. Ebben hatalmas erődítmények vannak, s az a kapu, amelyről azt állítják, hogy makedóniai Nagy Sándor parancsára épült abból a célból, hogy az ottani nemzeteket a kivonulásban megakadályozza ... Minthogy ... csak azon a két helyen tudnak kivonulni, mikor a tőlük kijjebb levő királyok szorult helyzetbe kerülnek, annyi férfit engedtek közülük kivonulni, amennyit akartak, hogy az ellenségeikkel folytatott harcokban velük legyenek, utána pedig újból hazájukba tértek vissza."

Az idézett szövegben a limes Sasanicus két szakaszáról van szó: az egyik a Kaszpi-tengertől keletre, a másik attól nyugatra húzódott, s az itteni kapukon engedték be a perzsák a sztyeppei hadi utánpótlást. Később Bizáncba és a keresztény Magyar Királyság területére szintén hívtak be ilyen keleti "erősítést", nemcsak a sztyeppéről, hanem a déli muzulmán világból is. 463 körül Priszkosz rhétor kissé mitikus leírásában már arról számol be, hogy ezek az Ókeánosz partvidékéről elvándorló népcsoportok felvették a diplomáciai kapcsolatot Bizánccal.

Adott tehát egy lehetséges háttér ahhoz, hogy elmélkedésünk tárgyát, az iráni 'tej' etimonból képzett dajka és tején/tehén kifejezést a történeti összefüggések rendszerében elhelyezzük. Ódzkodva attól – különösen az alánok jelentőségét a kelet-európai sztyeppén ismerve –, hogy akár csak megkísérelnénk valamiféle végső állásfoglalást kimondani a kérdésben, azt azért mindenesetre leszögezhetjük: a modern kori, anyatejet helyettesítő tápszerek feltalálásáig a szoptatós dajkák igen fontos szerepet töltöttek be a régi társadalmak életében, sokszor az utódok élete vagy halála, a nemzedéki utánpótlás kiegyensúlyozottsága függött tőlük. Nélkülük a csecsemők közül sokan éhen vesztek volna. Mint a nyelvhasználat áttekintéséből első pillantásra kitűnik, annak idején megkülönböztették a szigorú feltételek alapján kiválasztott szoptatós dajkát (ang. wet nurse 'nedves dajka') a szárazdajkáktól. Utóbbiaknál nem állítottak sem életkori, sem különösebb egyéb követelményt, elég volt, ha az illető a gyerekre megfelelően tudott felügyelni. Ebben az esetben nem volt elvárás az anyatejjel való táplálás: a szárazdajka lehetett egy öregasszony is, aki szükség esetén legfeljebb a gyermek szájába rágta az ételt.